2010. december 24., péntek

Repüljetek, angyalok


Csutkailda angyalkái nálunk jártak vendégségben, aztán elrepültek távol élő barátainkhoz. Kívánom, hogy hozzátok is térjenek be apró szeretetangyalok, legyen szép ünnepe mindőtöknek.

Egy kis betlehemes a Nyírlugosi Népdalkörtől Dr. Gerzanics Magdolna jóvoltából (kattintsatok a hangzó melléklet feliratnál a lejátszás gombra).

Mi pedig az albérletkeresésnél tartunk! :)

Boldog ünnepeket!


2010. december 15., szerda

Kenyérmesék IV. - Pane cunzatu

Néha megkívánok egy kis olajos kenyeret. Csak egy percre teszem be a pirítóba a kenyeret, hogy átmelegedjen, a széle meg éppen csak ropogóssá váljon. Akkor meglocsolom olívaolajjal, megsózom, morzsolok rá bőven szurokfüvet (oregánót). Hagyományos szicíliai (paraszt)étel, mondjuk a mi zsíros kenyerünk megfelelője. A neve hellyel-közzel borított vagy takart kenyeret jelent (cunzare szicíliaiul: takarni, leteríteni, megteríteni, elkészíteni stb.).

Valahányszor ilyet eszem, Szicília közepén találom magam abban az ennai iskolában. A foglalkozás szünetében a tanárnők a folyosón állva pane cunzatuval kedveskedtek nekünk, kis helyi kóstoló, mondták, egyszerű kis semmiség, szegényes étel. A kenyér még meleg volt, és jobb szót nem találok rá: rusztikus. Egyszerű kis ízözön. A pillanatot visszahozza minden egyes alkalom, amikor ilyet eszem; mintha megint ott állnék, háttal az osztályteremnek, az ablakon át a tájra látok, zöld dombok, ezek szerint nem nyár volt, nyáron minden sárga arrafelé, a füvet kiperzseli a nap, de a tavasz olyan zöld, hogy mindig Írországba képzeltem magam.

Ennáról és a pane cunzaturól a román kislány jut még eszembe. A tanárnők megkérdeztek, nem tudnék-e pár szót váltani a kislánnyal; nemrég költözött ide, honvágya van még, jól esne neki hazai szót hallani. Addigra már megszoktam, hogy arrafelé nehezen különböztetik meg országunkat a környezőktől, azt pláne nem tudják, milyen nyelvet beszélünk mi, magyarok. (Saját főnököm bő egy évig mutatott be lelkesen lépten-nyomon, mint román önkéntest, bár jeleztem többször, hogy magyar vagyok; csak akkor szokott le róla, mikor a helyzettel némileg ismerősebb kollégáim szóltak neki, nem biztos, hogy én örülök e tiszteletbeli állampolgárságnak.) Ott Ennában nagyon sajnáltam, hogy egy szót sem tudok románul; annyit bírtam kinyögni, hogy carioca, ami talán filctollat jelent, ha ugyan nem a márkája volt ez a filctollnak, ami felködlött lelki szemeim előtt úgy a '80-as évek végéről. A román kislánynak ez is elég volt; rögtön mondta magyarul bűbájos mosoly kísértében, hogy jó napot, meg még vagy fél tucat szót. Hátrányom tudata nyomasztó volt.

Ilyesmik jutnak eszembe egy szelet olajos kenyérről.

2010. december 1., szerda

Nagymamám mézese


Ezt a bejegyzést mintegy huszonötödszörre készülök megírni, és ha még valami közbejön, feladom... Hol a kicsi ébred fel ötpercenként, hol az áram megy el ugyanilyen időközönként, én meg lassan azt sem tudom, miről is akartam írni.

Örökmozgó kétéves lánykám mellett csak minimálisan kóstolgatok bele az adventi készülődésbe. Most egyébként is kissé nehéz időszakot él meg, miután kísérleteztünk a fél napos bölcsivel, de nem ment a dolog, így feladtuk. Azóta kissé visszaléptünk az időben, anyán lógás lett ismét az első számú napi tevékenység.



Azért egy mézes sütire nekünk is futotta valahogy az időből és a türelemből. Nagymamám receptjét vettem elő, ezt még ő maga mondta nekem diktafonra (egy időben sok hangfelvételt készítettem a nála tett látogatások alkalmával). Volt elsőrendű segítségem a diódaráláshoz (és még a tésztába is maradt dió!), meg a szaggatáshoz is, ráadásul a nagynéném is befutott váratlanul, így csak az első adagnak kapott oda kicsit az alja, mert onnantól már volt gyerekfelvigyázóm (és milyen jó, mert így csak egyszer vertem le a tálcát a sütikkel, de csak annyi tört össze belőle, amennyit másnap teával úgyis meg kellett volna kóstolnom).
Mondjuk kettőnket is úgy lekötött a kis csitri, hogy csak az utolsó adagnál kaptunk észbe, hogy nem kentem ám meg tojással a sütik tetejét, így aztán nagyon világosak maradtak, nem lettek szép aranybarnák, mint a nagymamáméi (ő egyébként mindig kisvirág formájúra szaggatta, és nem csak karácsonykor készítette). Ízre olyanok, de az igazi az lenne, ha ő sütötte volna...



Mamuci mézese

30 dkg liszt
15 dkg porcukor
7 dkg darált dió
2 egész tojás
1 csapott mokkáskanál szódabikarbóna
1 csapott mokkáskanál fahéj
5 dkg zsír
2 evőkanál méz

A hozzávalókat összegyúrjuk, kinyújtjuk, szaggatjuk, és ha jut belőle agykapacitásunkból, megkenjük a tetejét tojással. Alacsony hőfokon sütjük (8 fokozatú sütőben a 3-as és a 4-es között sütöttem), nekem 7 perc alatt megsült. Ha a széle már barnul, készen van.

2010. november 20., szombat

Levendulás-citromos keksz

Úgy kezdődött, hogy a Vaterán találtam egy rakás régi kiszúróformát (más néven szaggatót). A kicsi meg nagyon szeret gyúrni, úgyhogy gondoltam, amíg ő a szokásos víz-liszt tésztájával bajmol, én süthetnék valami kekszet, hogy lássam éles bevetésen is a szaggatókat. Tehát így kezdődött.

A vége az lett, hogy kigyűjtöttem úgy százféle keksz receptjét, és közben már láttam magam lelki szemeimmel, amint egy hangulatos vidéki kis piac állandó eladójaként szemet gyönyörködtető standom dugig van a legkülönfélébb házi készítésű kekszekkel, de persze nem sokáig, hiszen azonmód el is kapkodják mindet törzsvásárlóim (mindeközben télen egy kis forralt bort kortyolgatok).

Mielőtt még rátértem volna a csomagolás aprólékos megtervezésére, kiválasztottam Makka receptjei közül a levendulás kekszét. (Nála levendulás-ribizlis, de előbb csak úgy natúr szerettem volna érezni az ízét.) Bár a levendulát mint növényt imádom, eddig ételben nem használtam, kivéve a levendulamézet, ami meleg tejben egyszerűen isteni (meg magában is).


A receptet nem másolnám be külön ide, hiszen szó szerint a Makkáét követtem (na jó, lime-ot nem kaptam, se Bourbon vaníliás cukrot, úgyhogy maradtam a sima vaníliásnál meg a citromnál, de ettől eltekintve mindent a recept szerint csináltam). Ami engem illet, legközelebb egy egészen picit kevesebb cukrot teszek bele, és lényegesen kevesebb (mondjuk feleannyi) levendulát. Nekem ez így kicsit sok volt, de ez csak személyes vélemény, másnak talán még kevés is (húgom elnevezte szekrénykeksznek, mondván, a szekrényének is ilyen az íze, mire rákérdeztem, azt mióta rágja. Másnapra kicsit enyhébb lett, vagy mi szoktunk hozzá. Ezúton is elnézést kérek Makkától, húg még fiatal és szemtelen, az én ízlésem meg nem elég kifinomult.) Ember szerint jó, de neki hálistennek nem lehet rosszat főzni, talán egyszer mondta eddig valamire, hogy az nem igazán jött be neki, de már nem emlékszem, mi volt az, majd szól megint. Mindenesetre a fenti változtatásokkal máskor is megsütöm, mert egyébként tényleg finom. A vidéki piacok kedvelőinek jó hír, hogy mégsem leszek kekszgyáros, azóta már másnak képzelem magam.


(Ja, ezt persze nem szaggattam, a kiszúrókkal citromos linzer készült.)


2010. november 18., csütörtök

A következő állomás

Az utóbbi pár hónapban nagyon ritkán írogattam. Nem volt életem legjobb időszaka, nem nagyon volt nekem kedvem blogot írni. Remélem, okkal írok minderről múlt időben.

A profilomnál ez olvasható: "Most épp otthont keresünk." Így van ez már jó ideje, de végre kiderülni látszik, merre is keressük azt az otthont. Nagyon vágytunk a Pilisbe, az sajnos nem jött össze. Ha minden úgy folytatódik, ahogy most megindulni látszik, akkor az ünnepek után Milánó környékén kezdhetünk neki az otthonunk megteremtésének. Tudjátok: egyik szemem sír... Jó lett volna Magyarországon maradni. Remélem, azért nem felejti el a kislányom a magyar nyelvet, amit mostanra gyönyörűen beszél, és sikerül átadnom neki valamit a kultúránkból is. Majd jövök tippekért Kriszhez, Mártához.

Talán most jött el az a pillanat is, hogy bemásoljam azt a Kányádi-verset, amelyikből a blogom címét kölcsönöztem:

Előhang

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

2010. október 20., szerda

Díjat kaptam


Chiara gondolt rám ezzel a díjjal, ezúton is hálásan köszönöm neki.

A vándordíj szabályai a következők:
  1. Meg kell köszönni.
  2. A logót ki kell tenni a blogomba.
  3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
  4. Tovább kell adnom 7 embernek.
  5. Be kell linkelnem őket.
  6. Megjegyzést kell hagyni náluk.
  7. El kell árulnom magamról 7 dolgot.
Kicsit tipródtam rajta, kinek adjam, mert 1. rengeteg klassz blog van 2. van, aki nem szereti a díjakat 3. van, aki már megkapta, akár többször is. Szeretném adni, remélve, hogy nem lesz ellenére:

Mártának az életillatú szösszeneteiért (apró írások, bennük valami végtelen)

Szivárvány-varázslatoknak a lelket ringató hétköznapjaikért

Narancslekvárnak a meglepő, de mégsem extrém receptjeiért és az azokat kísérő szemet gyönyörködtető fotóiért

Jépatortának - mi másért, ha nem a tortáiért

olajzöld levelek kékennek a receptekért, a fotókért és az írásokért, amik felüdülést nyújtanak számomra mindig

csodafiúknak, mert rácsodálkozni enged, milyen megkapó/bölcs/kacagtató/felemelő stb. a gyermeki világkép

jegyzetek a méhesbőlnek, mert a szívemnek kedves méhekről ír


Na most akkor hét dolog magamról... hmmm...

1. Négy és fél évesen tanultam meg olvasni anyukám jóvoltából, és azóta tulajdonképpen abba sem hagytam. Sokszor az étel is jobban esik, ha olvashatok evés közben (bár erre nem nagyon volt példa a kislányom születése óta), és sokáig az utcán menve is olvastam, kihasználva az időt az iskolából hazáig.

2. Az előbbi ponthoz kötődve: nagyon szeretem Szabó Magda könyveit. Nem jelölnék meg kedvenc írókat, de azt elmondhatom, hogy ha hosszabb ideig külföldön vagyok, és Szabó Magdát olvasok, az a legteljesebb nyelvi élmény számomra, az anyanyelvben való megmerítkezés netovábbja. Nekem legkedvesebb könyve kétségkívül A pillanat.

3. Olvasásról térjünk át az írásra: sokáig grafomán voltam (ez mára múlt idő, mert újabban más köti le a szabad energiáimat). Már attól jobban éreztem magam, ha tollat tarthattam az ujjaim között; néha nekiálltam lemásolni az első kezembe kerülő szöveget, csak írhassak valamit.

4. Írás: gimiben 82 külföldi levelezőtársam volt (ez kézzel írott leveleket jelent). Voltak érdekes történetek, leveleztem például norvégul is, szótárból.

5. Eredetileg Eszternek akartak elnevezni, csak anyukám meggondolta magát. Ha fiú lettem volna, Tivadarnak neveznek el (van az úgy, hogy jó lánynak lenni...). Egy időben gyűjtöttem, kit hogy akartak hívni eredetileg a szülei.

6. Nevek és olvasás (előző pontokat kezdjük összekapcsolni): gyerekkoromban egyik kedvenc könyvem volt a Ladó-féle utónévkönyv, sok név jelentésére emlékszem ma is. Ágota barátnőmet ilyenkor kapja el a szédülés egy pillanatra, hogy kivel is barátkozik. (Ágota: a görög eredetű Agáta régi magyar formája; jelentése: a jó. Ezt most nem fejből írtam.)

7. A csoki és én - egyek vagyunk. A rangsor: ét-, tej- és slussz. Fehércsoki nem csoki, idült édességhiány esetén sem nyúlok hozzá. A mindennapi kenyér mellett a csoki is ott van egyenrangúan.

2010. október 12., kedd

Egy tánc

Harry F. 1919-ben született, ő volt a tizedik gyermek a családban. 15 évesen kezdett dolgozni, kifutófiúként kezdte, boltvezetőségig vitte. Megélt sok mindent, nehéz időket, szebb napokat, volt keserű és boldog, mint bárki más. Élete szerelmét feleségül vehette; hogy 57 együtt töltött év után ő ment el előbb, sosem heverte ki. Születtek gyerekeik, egyik fiuk bűvész lett. A színpad Harry-től sem állt távol; szeretett énekelni és táncolni, engem is mindig el akart csábítani egy slow fox-ra, ahányszor csak bejött a boltba, márpedig hetente jött. Végül sosem táncoltunk, akkor már bottal járt, és úgy is csak nehezen, apró tipegő-táncoló léptekkel, dülöngélve. Szilveszterkor fellépett, Elvis Presley-számokat adott elő, imádott szórakoztatni, szerepelni. A 90. szülinapjára hatalmas bulit szervezett, ott is énekelt.

Összességében boldog élete volt, és boldog volt a halála is. Egy szép nyár után, 2010-ben halt meg; reggel 8-kor barátok érkeztek hozzá látogatóba, s miután elmentek, délelőtt 11-kor ő is elment. Csak tegnap tudtam meg.

Harry papírra vetette életének egy részét; szerette volna, ha nyomtatásban is megjelenik. Ezt nem ígérhetem, Harry, de itt most megidéztelek egy pillanatra; remélem, valahol mosolyogsz.

The wonder of you (Elvis)

2010. szeptember 30., csütörtök

Ajánló

Egyszer majd arról is, miért e hosszas szünet a blog életében. Most csak a méhészeknek üzenem, hogy rábukkantam az egyébként szinte beszerezhetetlen Bioméhészet c. könyvre (Szalay László, Biogazda kiskönyvtár, Mezőgazda Kiadó 2002). Az Eristánál kapható 2200 Ft-ért, két nap alatt házhoz érkezik.

2010. június 26., szombat

Ivánéj

Készültem egy nagyobb bejegyzésre a Szentivánéj kapcsán, aztán... még csak nem is ivánéjeztünk. Pedig valamikor a húgommal éjfél után lonckoszorúval a fejünkön keringtünk a kertben igazi tündérekként, Shakespeare Szentivánéji álmából olvasva fel a kedvenc részeinket. Ehelyett most egy Szentiván-délután jutott nekünk. Miután félórát veszkődtem a koszorúval, kislányom nem volt hajlandó a fejére tenni, úgyhogy a jobb sorsra érdemes fejék a fenyőfán végezte (apró ajándék a tündéreknek). Na, majd jövőre...



2010. június 19., szombat

Helikon

Most láttam döbbenten, milyen hatalmas árengedménnyel kínál egyes könyveket a Helikon. Márai több műve, csodás fotóalbumok (pl. Korniss Péteré a Honvéd Táncszínházról, vagy Peredi Ágnes Mókuskerék-megállói) akár 90%-os kedvezménnyel! Eddig sosem volt szívem ennyi pénzt kiadni egy albumért, ezt most nem hagyom ki!

a választék itt

2010. június 12., szombat

Névnap

"Kijé, kijé ez a ház?
A jámbor emberé.
Benne van egy vetett ágy,
az mellett ringó bölcső,
Haj, villő!
Falu vígín selyemsátor,
Haj villő!
Jaj, de piros a mező,
de nem az ibolyától,
hanem a rózsától.
Haj, villő!
Falu vígin selyemsátor,
Haj, villő!"

(Magyar Néprajzi Lexikon)






2010. június 9., szerda

Kezeket fel!

Játékra hív mindenkit egy iparművész: kislánykezekről gyűjt fotókat, mivel felfogása szerint "minden kislányban ott rejtőzik a leendő nő és asszony, anya és nagymama mozaikképe".

Ugyan a játékban nem kívánok részt venni, de saját szórakozásomra összegyűjtöttem néhány képrészletet a kislányom kezéről. Mit mondjak: ez kéz csoda!













2010. június 3., csütörtök

Sütemény

A süteménycsipeszt akaratán kívül nagyanyám hozta a családba. Brucknerék konyháján dolgozott Regőcén, idestova jó tíz éve főzött már rájuk. Szeretett náluk dolgozni, Brucknerné nem volt olyan háklis, mint az előző helyén a nagyságos asszony, a legkisebb gyereket meg nagyon megszerette nagyanyám. A kisfiú imádta a süteményeit, kedvence a zserbó volt, az hetente asztalra került, amíg lehetett.

Akkor is a konyhán dolgozott nagyanyám, amikor az oroszok rátörték az ajtót a családra. Éppen süteményt készült betálalni, a csipesszel a kezében rohant ki a hátsó kertre nyíló konyhaajtón, és Őrszállásig meg sem mert állni. Futtában aztán zsebre vághatta valamikor a csipeszt, mert a köténye zsebéből fordult ki már otthon, amikor reszketve lerángatta magáról az agyonizzadt ruhát. A csipesz láttán aztán újra zokogásban tört ki, és egyre csak a kis Henrik nevét ismételgette.



A csipeszhez nem volt szabad nyúlnunk, selyempapírba csomagolva rejtőzött egy fiókban. Nem a miénk volt, és Brucknerék bármikor visszajöhettek érte. Zserbót soha többé nem sütött nagyanyám.

Már nem élt, amikor egyszer eltűnt a csipesz a fiókból. Anyám félőrülten tette tűvé érte a házat, minket, gyerekeket vallatóra fogott, hova dugtuk, mit csináltunk vele. Másnap újra a fiókban volt a csipesz, mintha mi sem történt volna. Sokáig találgattuk, ki helyett szidtak meg bennünket, de csak jóval később hámoztuk ki a történteket.

Apám akkoriban adósságba keveredett, nem volt benne igazán hibás, inkább csak szerencsétlen. Titokban vette ki a fiókból a csipeszt, és bevitte a városba, hogy betegye a zálogházba. Zárásig állt a zálogház előtt tépelődve, aztán hazajött. Visszaadta anyámnak, aztán hónapokra eltűnt. Amikor kissé lesoványodva hazakerült, már nem volt tartozása, és anyámmal jobban szerették egymást, mint valaha.



Ma már nálam van a csipesz, azzal szolgálom ki a vevőket a cukrászdámban. Sokszor megcsodálják, már többször meg is akarták venni, de persze nem eladó. Hiszen csak kölcsönben van nálam; bármikor érte jöhet Bruckner Henrik fia vagy unokája. Zserbót minden nap tartok.

2010. május 24., hétfő

Bálnagulyás



(kép innen)

Margueite Patten a brit Élelmezésügyi Minisztériumnál dolgozott a második világháború alatt. Feladata az volt, hogy a nőket tanácsokkal segítse abban, hogyan táplálják a szűkös élelmiszerellátás idején mégis egészségesen családjukat. A háborús évek emlékének szentelt szakácskönyveit lapozgattam az utóbbi pár napban.

Így tudtam meg, hogyan készül a tojás nélküli majonéz (krumpliból), a vaj helyett kenyérre kenhető cukros almakrém, vagy hogy a süteményekbe az apróra vágott mogyoró helyett nyugodtan használható száraz kenyérmorzsa, a különbség fel sem fog tűnni (hmmm...).

Persze eme találékonyságra az élelmiszerkészletek szűkössége vezette a briteket (akik még így is hihetetlenül szerencsések voltak, hiszen Európa több országában éheztek az emberek). A jegyrendszert Nagy-Britanniában 1940 januárjában vezették be, és 1954 júniusáig a brit háziasszonyok a következő élelmiszerekhez csak korlátozott mennyiségben juthattak hozzá:

1940. január - húsos szalonna (bacon), sonka, cukor, vaj (a cukor 13 évig, a vaj 14 évig volt korlátozás alatt)

1940. március - hús (14 évig)

1940. július - tea (12 évig), margarin, zsír, sajt (ezek 14 évig)

1941. március - dzsem, lekvár (7 évig)

1941. június - tojás (12 évig)

1941. november - tej

1942. július - a végső csapás: édességek (11 évig)



(kép innen)

(Íme néhány élelmiszerből járó heti fejadag, hogy képet alkothassunk: heti 100g húsos szalonna vagy sonka, 50g vaj, 50g sajt, 100g margarin, 100g zsír, 1,8l tej, 225g cukor, 1db tojás, 50g tea; kéthavonta 450g befőtt, havonta 350g édesség.)

Bővebben volt ellenben tejpor, tojáspor, kenyér és liszt (bár ez sem a legjobb minőségű), hal, gyümölcs és rengeteg zöldség. Ez utóbbi talán köszönhető a brit kormány kampányának is. A jelszó ez volt: "Áss a győzelemért!" (Dig for Victory), és sokhelyütt zöldségek nőttek a rózsabokrok között, de voltak, akik inkább felszámolták a virágoskertjüket, hogy több helyük legyen a vetemények számára.

Az Élelmezésügyi Minisztérium rengeteg tanáccsal látta el a lakosságot. 1940-ben az újságokban rövidke cikkek jelentek meg bekeretezve heti rendszerességgel Étel-tények címmel; hétköznap reggelente pedig a BBC Konyhafront című rádióműsorából kaphattak ötleteket a háziasszonyok.



(kép innen)

A szomszédok összejártak főzni, hogy több család étele készülhessen egy tűzhelyen - így tüzelőanyagot takarítottak meg a nemzetnek. A vaj és a margarin csomagolópapírját újrahasznosították sütőpapírként - így papírt takarítottak meg az országnak. Az igazán bölcs háziasszonyok a főzés után visszamaradt zsiradékot összegyűjtötték és megtisztították - így élelmiszert takarítottak meg Nagy-Britanniának.

1947-ben a szűkös fejadagok emelése érdekében a brit kormány lóhús importálását tervezte, ám az ötletet a célközönség nem fogadta lelkesen, s végül nem is lett belőle semmi. 1950-ben viszont késsel-villával vonult fel a lakosság galambot enni, amikor a frissen elvetett gabonát dézsmáló, elszaporodott madarak a létfontosságú termést fenyegették. Azt megelőzően, 1946-ban pedig egyenesen bálnára fanyalodtak a britek. Bár a nyers bálnahús rém büdös volt, állítólag főzés után a penetráns szag eltűnt. Az Egészségügyi Minisztérium bálnahúsról kiadott tájékoztató füzete szerint "bár a nyers hús kevéssé tetszetős, és nem a legfinomabb grillezve vagy egyben főzve, a legtöbben meg sem tudják különböztetni a marhaszelettől, ha főzés előtt felszeleteljük vagy erősen fűszerezzük".

A bálnahús elkészítéséhez a Minisztérium recepteket is közölt, többek között a magyar gulyásét. Aggodalomra azonban semmi ok: ha nem jutnánk elég bálnahúshoz, az illetékesek szerint készülhet a gulyás fele-fele arányban bálnából és sertésből, marhából vagy bárányból, de ha minden kötél szakad, akár bálna nélkül is.

Mert az igazán bölcs háziasszony ma már bálnát takarít meg az unokáinak.



(kép innen)

2010. május 21., péntek

Sara la Kali

Május 24. az úton levők, a nomádok, a vándorok ünnepe Dél-Franciaországban. Camargue-ben, a Saintes Maries de la Mer nevű kisvárosban zajlik a romák hagyományos zarándoklata, ahová egész Európából érkeznek résztvevők. Ez a város a központja Sara la Kali-nak, a Fekete Sara kultuszának.

Sara kilétéről több legenda is kering, de valamennyiben összefűződik a sorsa a két Máriáéval, akikről a kisváros kapta a nevét. Sőt, egyes legendákban egyenesen három Máriáról van szó.

A hagyomány szerint Jézus keresztre feszítésénél jelen volt, majd feltámadását is elsőként észlelte Mária Magdolna, Mária Salome és Mária Kleofás. Ezt követően a három Mária (vagy csak a két utóbbi, akik valószínűleg Jézus nagynénjei voltak) tengerre szállt, hogy Egyiptomba, Alexandriába menjen, de Dél-Franciaországban értek partot.

A kép már eddig sem könnyen követhető (próbálja meg valaki a bibliai rokoni szálakat pontosan feltérképezni), de Sara eredete aztán végképp a homályba vész. Talán Mária Kleofás egyiptomi szolgálója volt, más források szerint Rajna-parti nemes vagy egyenesen törzsfő, akinek látomása volt arról, hogy eljönnek majd hozzá a szentek, aki jelen voltak Jézus halálánál, és segítenie kell nekik. Van olyan legenda is, amely szerint ő is a Máriákkal együtt menekülve érkezett, egy 1521-es könyvben pedig jótékony nőként tűnik fel, aki alamizsna gyűjtésével, kéregetéssel próbált másokon segíteni; innen ered az a hiedelem, hogy ő maga is roma volt. Újabb feltételezések szerint az indiai Durga isten kultuszát ültették át a romák keresztény keretek közé; ezt a párhuzamot támasztaná alá a két figura (Durga és Sara) fekete arca és a tény, hogy mindkettő szobrát a vízbe merítik az adott ünnep során, továbbá hogy Durgát Kali néven is tisztelik. Sara la Kali alakja Paulo Coelho A portobello-i boszorkány című könyvében is felbukkan.

Május 24-én Sara fekete szobra ünnepi ruhát kap, a hívők díszes palástokkal halmozzák el, majd másnap a körmenet keretében levonulnak a tengerhez a két Mária és Sara szobrával (a Máriákat a provanszálok viszik, Sarát a romák), és ez utóbbit megfürdetik a tengerben. Az ünnepséget napokig tartó zenélés és tánc övezi.



(kép: Josep Rivera, http://www.flickr.com/photos/joseprivera/3560213741)

Még csak álmodoztunk arról, hogy egyszer talán lesz egy kislányunk, de a nevét jóelőre eldöntöttük. Már túl voltam a terhesség felén, amikor - máig sem értjük, hogyan - egyszer csak egyikünknek sem tetszett többé a kiválasztott név. Kínlódtunk egy ideig, mi legyen helyette, aztán egyik nap a férjem előállt egy javaslattal, szinte félve, mert akkoriban volt a környezetünkben egy ilyen nevű illető, akitől mindkettőnket a hideg rázott. Ezek után biztosan nem számított rá, hogy azonnal rábólintok az ötletére. Néhány hetes volt a kicsi, amikor olvastam a Sara-kultuszról; döbbenet fogott el egy pillanatra, aztán nevethetnékem támadt. Olasz apa, magyar anya Írországban született gyermeke, jövőbeni utazások és költözések alanya - hát lehet az véletlen, hogy tudtunkon kívül az úton levők védőszentjéről neveztük el a lányunkat?

2010. május 11., kedd

Paradicsom




A férfi szerette azt a helyet, a sógora kertjét a városon kívül. Később annyiszor gyűltek ott össze, amikor már a hétvégi ház is megépült, de akkor még csak a kert volt, benne a paradicsomok. A férfi szerette a paradicsomot is, főleg a bokorról, a naptól felhevítve, bár ritkán jutott így hozzá. Kicsit ropogott a foga alatt egy-két porszem, amit nem sikerült letörölnie, de nem bánta.

Sokat nevettek később is ezen a képen, a kisebbik fiú kidugott nyelvén, ahogy a szája szélét nyaldosta; melengető élménnyé lényegült át az a napmeleg, leves paradicsom. Nézték a képet, és elmerengtek, mennyi minden történt velük azóta. Például megszületett a kislányuk. A fiúk iskolába kerültek, aztán megjárták a katonaságot; a legnagyobb dolgozni kezdett, a kisebbik tanulmányokba fogott. Hova lettek az évek, már lányok után járnak a fiúk, az ő lányuk is felserdült, tanulni kezd... Sose lesz vége a taníttatásnak?

De, vége lesz egyszer, de a férfi már nem ülhet ott a diplomaosztókon. Egy nagy ünnepet még megér: a legidősebb fiú esküvőjét. Az unokáit már nem várja meg.

A paradicsom meleg leve jólesően árad szét a szájában. Falatnyi életöröm; dehogyis sejti meg, hogy egyszer majd minden paradicsom őt idézi valakiknek, akik önfeledt nevetését hosszú évekre vele temetik.

2010. május 7., péntek

Tanulok

Imádom a bájos játékokat, gyakran elbűvöl egy-egy bohókás baba vagy igényes kivitelezésű fajáték. Most, hogy a kislányunknak vásárolhatok, örömest megragadom az alkalmat, ha valami kihagyhatatlanra bukkanok elérhető áron. Igazából ezt már a születése előtt elkezdtem; az első darabok között tettem szert például egy alvómanóra: tenyérnyi kendő,a csücskein görcsökkel, a fején hosszú bojtos sapi, mindez natúr színekben, arc nélkül. A leírásában az állt, a kicsik imádják rágni a csücskeit, az arca helyére pedig az anyukájukét képzelik; ennek elősegítésére javasolták, szorongassa kicsit magához az anyuka a játékot, hadd vegye át a testének illatát, annál jobban elnyugtatja majd a babát.

A kicsi nemhogy nem alszik az alvómanóval, de egy félpercnyi játékra sem méltatta. Inkább az én csücskeimet rágta, és gyanítom, az arca helyébe sem képzelt semmit. Igaz, ehelyett közvetlenül az én arcomba szuszog (együtt alszunk a nagyágyban, egy hetes korától fogva), így nincs is a képzeletére utalva. A férjem meg azóta is elneveti magát, ha előkerül az alvómanó, hogy milyen klassz játékot vettem magamnak.

Már ez az eset is szolgált némi tanulsággal, de a ma történtek forradalmi gondolatokat indítottak el bennem. A Meskán már nézelődtem egy ideje, olyan jó dolgokra lehet akadni, és elhatároztam, hogy onnan rendelek valami egyedit barátnőm kislányának első szülinapjára. A kiszemelt játékot az én kislányomnak is megmutattam szakvéleményezés céljából. A szűrőn jó eredménnyel átment, ezt követően viszont egy másik alkotás került a szeme elé, és akkor minden eldőlt. Szerelem volt, az a nem múló fajta. Ezt rögtön tudtam, amikor ütemes "kezembe" skandálásba kezdett, hogy megkaparinthassa a kiszemelt méhecskét.

Mit tehet ilyenkor egy eleve játékmániás szülő? Ír a méhecskés néninek, hogy küldje el nekünk az állatkát. Az erről való társalgás a kicsivel ki is töltötte a hetünket, naponta szóba jött az ügylet. Ma aztán majdnem elszalasztottam a postást, nem hallottam szegényt, már indulóban figyelt fel rémült kalimpálásomra a konyhaablakból (egy fültanú aztán megkérdezte, ki volt az a fontos személy, aki után olyan kétségbeesve visítottam, hogy "jaj, ne tessék elmenni!").

És akkor... belépett az otthonunkba a Játék. Így, nagybetűvel. Az első, akinek a kicsi negyedóráig sikongatta a nevét. Az első, akinek többször elismételte: drága. (Egyszer majd nekem is?) Az első, akit magával hozott az ágyba alváshoz. Az első, akit ő választott.

Nem tudtam, hogy ilyen fontos és ilyen örömforrás már 21 hónapos korban a szabad választás lehetősége. Nem tudtam, de most már tudom. És azt is tudom, hogy a jövőben már nem én választom a kicsi játékait. Legfeljebb a sajátjaimat, ha jól viselkedem.





2010. május 2., vasárnap

Beltaine

Imbolc ünnepe a fény visszatértéről szól februárban; május elsején, Beltaine-kor az életet, a gyarapodást ünneplik a kelták.

Az ünnep nevének második fele tüzet jelent, míg az első jelentése vagy fénylő, vagy egy valahai napisten nevéből származhat, akit Belenosnak hívtak, és olyasmi szerepe volt, mint a görögöknél, illetve a rómaiaknál Apollónak.

Beltaine előestéjén a druidák és követőik olyan magaslatokon, dombokon gyűltek össze, ahonnan jól látszott a napfelkelte. Azon a helyen nagy tüzet raktak, hogy a Nap erejét a Földre vonzzák, megtisztítsák az egész közösséget és bőség köszöntsön rájuk. A tűzhöz csak szentként tisztelt fát használtak, a hagyomány szerint kilenc ilyen van, de a források eléggé eltérőek a tekintetben, hogy pontosan melyek ezek (pl. fűz, mogyoró, tölgy).

Sok néphagyomány is fűződött ehhez a naphoz, ilyen volt például a harmatban mosdás, a vizek (kutak, folyók) szellemének való áldozás a vízbe dobott virágfüzérekkel, az aznapi első fejésből származó tej földre öntése a tündérek kegyeinek elnyerése végett (a következő fejésnél aztán közvetlenül whiskey-be vagy sherry-be fejték a tejet, saját fogyasztásra persze). A gyerekek mezőszerte sárga virágokat szedtek, amik az életadó napot jelképezték, ezekből koszorúkat fontak az ajtókra, szirmaikkal felszórták a ház padlóját, és a jegyesek is kis virágkoszorúkat ajándékoztak egymásnak. Sokfelé állítottak májusfát is, nem csak az egyes házaknál, de valamely keresztútnál egy élő fát díszítettek fel az egész közösség számára, amit aztán a mulatozás során körbetáncolhattak.



Valamikor én is kaptam májusfát, csodás élmény ez egy serdülő lánynak; tegnap a kicsit bicikliztettük a férjemmel, és a környékbeli májusfákból fotóztunk néhányat. Itt a bizonyíték: a kertek alatt lépked a szerelem...











2010. április 28., szerda

Vigyázz, kész, főzz! - VKF 34.





Régóta érdeklődve figyelem a VKF kiírásait és a beérkezett pályaműveket. Amikor megláttam Duende inspiráló kiírását, úgy döntöttem, ezt én sem hagyom ki.

Fejben gyorsan végigvettem az általam ismert afrodiziákumokat, de igazából kezdettől fogva a fahéj uralta minden gondolatomat. Lelki szemeim előtt megjelent egy ágyban, neglizsében elköltött nyugodt reggeli (amilyenünk mostanában nemigen van, de az sem utolsó, mikor az ember arra ébred, hogy sajtkukac gyermeke lába az arcát tapodja). Tehát reggelire mondjuk egy fahéjas vajas pirítós, de rég is csináltam ilyet, aztán ebédre megpróbálhatnám újrakreálni egykori (kizárólag nagyüzemi méretekben főzni képes) lakótársunk fahéjas csirkéjét. Desszertnek lehetne fahéjas sült macesz vaníliafagyival, és addigra már meg is unnánk a fahéjat egy jó időre.



Ezen a ponton kíváncsiságból belekukkantottam a Wikipédiába, mit mond az afrodiziákumokról. A fahéjat meg sem említi (mi több, a csokit sem), szerepel rajta ellenben az édeskömény és a spárga.

Az édeskömény egyik személyes kedvencem, bár szerintem kifejezetten szűzies eledel, semmi bűnös nincs benne, még kalória is alig. Legfeljebb az lehet izgató, mennyibe kerül nálunk, de ettől inkább magas vérnyomásunk lesz, nem szerelmi vágyunk. A spárgáról meg úgy tudtam, vízhajtó, ami szerintem mondjuk annyira nem romantikus, de talán a pajzán formája lehet az, ami egy Afrodité volumenű vérmesebb istennő számára kedvessé teszi. Jó, akkor legyen spárga, intettem búcsút a buja fahéjnak.



A spárgához tulajdonképpen gyönyörű emlékem fűződik: leendő férjem elsőként tejszínes-spárgás tésztával igyekezett elbűvölni a konyhában. Persze hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog, most csak fehér spárgát kaptunk, pedig ehhez az ételhez a szép vékony, zöld spárga illik. A főzés során én ugyan barátilag megkérdeztem, nem kellene-e darabolni valamilyen módon az alkarnyi facsemetéket, de akinél a fakanál, az dönt, nem daraboltuk. Ebből kifolyólag a végeredeményt látva egy pillanatra felvisított bennem a költő, kérdvén: "Karóval főtt-é, nem csirággal?", de jobbnak láttam, ha kiáltása más fülébe nem jut el. Azért a tisztesség kedvéért megjegyzem, hogy képünk csak illusztráció, a spárgás tészta egyébként merőben más arculatát mutatja, ha vékony, zöld spárgával készítjük.



Leányfogó tészta (ha csak vastag fehér spárgát kaptunk, és nem is daraboltuk fel, akkor Anyósrettentő tészta)

A spárga fás szárvégeit levágjuk, a spárgát sós vízben megfőzzük. A főzővizet nem öntjük ki (férjem szerint az az igazán jó spárgás tészta titka, hogy a tésztát a spárga főzővizében főzzük meg). Serpenyőben olívaolajat hevítünk (kb. 2 evőkanálnyit), ezen egy kis apróra vágott hagymát dinsztelünk, amit mi ma teljesen elfelejtettünk, de férjem pókerarccal közölte, hogy ezt az ételt hagyma nélkül is lehet készíteni. A hagyma után vagy helyett a főzővízből az olajba szedjük a spárgát, kicsit hagyjuk benne fonnyadni, aztán ráöntjük a főzőtejszínt, adunk hozzá szerecsendiót, és kicsit összemelegítjük az egészet. Eztán már csak a szimpla tésztafőzés van hátra, majd jól összekeverjük a tésztát a spárgával, hogy a tejszínből mindenhová jusson. A tetejére kellene egy kis reszelt parmezán, de csak trappista volt itthon, és úgy voltunk vele, eléggé megcsúfoltuk már a tésztát anélkül is.

Tulajdonképpen a spárgás tésztában az a legjobb, hogy ilyen látványban gyönyörködhetek:



¤¤¤

A kiírás szerint verseket, novellákat is írhatunk az ételek mellé. Tudom, hogy sokkal eredetibb lenne, ha tényleg önálló ihletésű irományokat mellékelnék, de az az igazság, hogy véletlenül épp eszembe jutott egy vers és egy novella, ami szerintem tökéletes kísérője lenne a Leányfogó tésztának. Nézzétek el nekem, hogy nem saját műveket küldök (és higyjétek el, jobban jártok így)!

A legpajkosabb szerelmes vers, ami tavaszi és üde és bájos, természetesen Robert Burns Falusi randevúja Szabó Lőrinc fordításában.

FALUSI RANDEVÚ

Van itt valaki? Ki kopog?
Én vagyok, mondta Findlay.
Takarodj, senki sem hivott! -
Ugyan már, mondta Findlay.
Lopni indultál? Mit csinálsz?
Megsúgom, mondta Findlay.
Valami rosszban sántikálsz. -
Nem rossz az, mondta Findlay.

Ha most kinyílna ez a zár -
Csak nyílna, mondta Findlay.
Nem alhatnék el újra már. -
Nem bizony, mondta Findlay.
Ha benn volnál, szobámban, itt -
Bár volnék, mondta Findlay.
Itt rostokolnál hajnalig. -
Hát hogyne, mondta Findlay.

Ha itt maradsz ma éjszaka -
Maradok, mondta Findlay.
Vigyázz, hogy épen juss haza! -
Vigyázok, mondta Findlay.
S bármi essék is idebenn -
Hadd essék, mondta Findlay.
Mindhalálig titok legyen! -
Titok lesz, mondta Findlay.


Még több Burns-verset (többek között a csodálatos John Andersont, amit úgy szerettem Ruttkai Éva előadásában) a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán találhattok.



A novella pedig olasz e-mailekben terjed, most már néhány blogon is fent van; nem tudom, magyarul elérhető-e már, úgyhogy ezt most az én szerény fordításomban olvashatjátok:

Azt mesélik, egy nap összegyűltek a Földön az érzelmek és az emberi tulajdonságok. Amikor az Unalom már harmadszor mutatkozott be, az Őrület, aki mindig is kissé bolond volt, azt javasolta:
-Játsszunk bújócskát!
Az Érdeklődés felvonta a szemöldökét, a Kíváncsiság pedig nem állta meg, hogy meg ne kérdezze:
-Bújócskát? Az meg micsoda?
-Egy játék - magyarázta az Őrület, - én eltakarom a szemem, elszámolok egymillióig, ti meg közben elbújtok, és a számolás végeztével akit elsőként megtalálok, az áll a helyemre a játékban.
A Lelkesedés táncra perdült az Eufóriától kísérve. A Vidámság addig ugrándozott, míg meg nem győzte a Kételyt, sőt még a Közönyt is, akit pedig sosem érdekelt semmi. De nem mindenki akart részt venni a játékban. Az Igazság nem akart elrejtőzni. Minek, ha a végén úgyis felfedezik? A Gőg úgy vélte, ez nagyon együgyű játék (de igazából az zavarta, hogy nem ő találta ki), a Gyávaság pedig nem akart kockáztatni.
- Egy, kettő, három... - kezdett számlálni az Őrület. Elsőként a Lustaság bújt el, aki az első útjába eső kő mögé rogyott le. A Hit az égbe szállt, az Irigység pedig a Diadal árnyékában húzódott meg, akinek saját erejéből sikerült a legmagasabb fa csúcsára másznia. A Nagylelkűség alig tudott elbújni, minden egyes hely, amit talált, nagyszerűnek tűnt valamelyik barátja számára. Mit szólhatna egy kristályvizű tóhoz? Ideális a Szépség számára. Egy fa lombja? Tökéletes a Félszegségnek. Egy pillangó szárnya? A legjobb hely a Gyönyörnek. Egy szélfuvallat? Csodás a Szabadságnak. Így aztán a Nagylelkűség végül egy napsugár mögé rejtőzött.
Az Önzés épp ellenkezőleg azonnal jó búvóhelyre talált, mely szellős volt, kényelmes és csak az övé. A Hazugság az óceán mélyére húzódott (nem is igaz, mert a szivárvány mögé). A Szenvedély és a Vágy egy vulkán közepébe. A Feledékenység... nem is emlékszem, hová.
Amikor az Őrület 999 999-ig jutott a számolásban, a Szerelem még nem talált alkalmas búvóhelyet, mert mind foglalt volt, mígnem megpillantott egy rózsabokrot, és végül annak a virágai közé rejtőzött.
- Egymillió! - kiáltotta az Őrület, majd nekifogott a keresésnek. Elsőként a Lustaságra bukkant rá, csak három lépésnyire egy kőtől. Aztán meghallotta a Hitet, amint Istennel vitázik teológiai kérdésekről, a Szenvedély és a Vágy remegését is megérezte a vulkán mélyéről. Véletlenül ráakadt az Irigységre, és ebből rájött, hol keresse a Diadalt. Az Önzést nem találta meg; az elmenekült a búvóhelyéről, amikor észrevett ott egy darázsfészket. A sok gyaloglás után az Őrület megszomjazott, és a tóhoz érve felfedezte a Szépséget. A Kétellyel még könnyebb dolga volt; az még mindig egy helyben ült, mert el sem döntötte, hova bújjon. Végül mindenkit megtalált: a Tehetséget a friss fűben, a Félelmet egy sötét barlangban, a Hazugságot a szivárvány mögött , és utolsóként a Feledékenységet, aki már nem is emlékezett rá, hogy bújócskáztak.
Csak a Szerelmet nem látta sehol. Az Őrület kutatta minden fa mögött, a kövek mögött, a hegycsúcsokon, és amikor már éppen feladta volna, észrevette a rózsabokrot, és megbökte az ágait. Hirtelen fájdalmas sikoly hallatszott: a tövisek megsebezték a Szerelem szemét.
Az Őrület azt sem tudta, mihez kezdjen: sírt, könyörgött, rimánkodott, bocsánatért esedezett, végül pedig megfogadta, hogy a vezetőjévé lesz. Így aztán mióta először bújócskáztak a Földön, a Szerelem vak, és az Őrület kíséri.