A férfi szerette azt a helyet, a sógora kertjét a városon kívül. Később annyiszor gyűltek ott össze, amikor már a hétvégi ház is megépült, de akkor még csak a kert volt, benne a paradicsomok. A férfi szerette a paradicsomot is, főleg a bokorról, a naptól felhevítve, bár ritkán jutott így hozzá. Kicsit ropogott a foga alatt egy-két porszem, amit nem sikerült letörölnie, de nem bánta.
Sokat nevettek később is ezen a képen, a kisebbik fiú kidugott nyelvén, ahogy a szája szélét nyaldosta; melengető élménnyé lényegült át az a napmeleg, leves paradicsom. Nézték a képet, és elmerengtek, mennyi minden történt velük azóta. Például megszületett a kislányuk. A fiúk iskolába kerültek, aztán megjárták a katonaságot; a legnagyobb dolgozni kezdett, a kisebbik tanulmányokba fogott. Hova lettek az évek, már lányok után járnak a fiúk, az ő lányuk is felserdült, tanulni kezd... Sose lesz vége a taníttatásnak?
De, vége lesz egyszer, de a férfi már nem ülhet ott a diplomaosztókon. Egy nagy ünnepet még megér: a legidősebb fiú esküvőjét. Az unokáit már nem várja meg.
A paradicsom meleg leve jólesően árad szét a szájában. Falatnyi életöröm; dehogyis sejti meg, hogy egyszer majd minden paradicsom őt idézi valakiknek, akik önfeledt nevetését hosszú évekre vele temetik.
Szép mese volt, igaz mese. Ezek a legszebbek. A lányomnak szinte mindig ilyeneket meséltem pici korában.
VálaszTörlésHmmmm, elérzékenyültem ,mert érzem legbelül,hogy igaz a történet.....Édesapád?
VálaszTörlésÉn is elérzékenyültem!Szép!!
VálaszTörlésNagyon meghatódtam én is! Szépen írsz!
VálaszTörlésKöszönöm mindenkinek, nagyon kedvesek vagytok. Az írás apósomról szól, akit én sajnos nem ismerhettem, de a férjem elbeszéléseiből élethű és nagyon szeretetreméltó figurája alakult ki a képzeletemben. A képen a szülei közt guggoló, száját nyalogató kisfiú a férjem.
VálaszTörlés