Lucy Maud Montgomery Annája óta tudjuk, az úton olykor jön egy kanyar. Izgalmas, várakozással teli időszak ez; már látszik, ahogy eltér az út, közeleg a változás, de még nem látjuk, mi van a kanyar mögött. Vajon mit találunk majd? Aranyerdőt, kristálypalotát, düledező viskót, útonállókat, jótündért, kincset?
Lassan három éve lakunk Baggióban. A kislányunk itt kezdett óvódába járni, megtanult olaszul. Mostanra teljesen befogadott minket a helyi közösség, írhatom bátran, megszerettek bennünket. Én itt váltam meseolvasóvá (nem mondom, hogy mesemondó, mert nem fejből mesélek). A mesék révén barátokat szereztem, felolvashattam sok nép teremtéstörténetét a kistemplomban orgonaszó mellett, taníthattam moldvai és görög körtáncokat, járhattam méhésztanfolyamra. Ajándékba kaptam egy csodás női csapatot, a meditációs csoportunkat; olyan társaságot, amilyenre mindig vágyakoztam. December végén pedig érkezik hozzánk valaki, akit várva várunk; Idának hívják.
Most, hogy mindez a jó körülvesz minket, elmegyünk innen. Még nem tudjuk biztosan, hová, még nem tudjuk biztosan, mikor, de hamarosan, nagyon hamar. Elindulunk az álmaink után, mert van egy régi közös álmunk egy házról, erdőről és a mélyén rejlő sok titokról. Csak még egy kitérőt kell tennünk, mielőtt elérnénk az álmunkat. Most ennek vágunk neki. A kanyar már látszik, csak még az nem, ami mögötte van.
