2014. augusztus 28., csütörtök

Kettős

Kállai. Látás. Mérce. Egy pár. Kötés. Állampolgárság. Identitás. Honfoglalás. Kereszt. Pont.

Milánó és Dhahran. Már nem ott, még nem amott. Félúton.

Felesküdtem az olasz államra. 
Olyan semmilyen sem volt. Készültem rá lázasan, mégiscsak nagy szó. Amikor 2002-ben kimentem Olaszországba, nem is álmodtam volna, hogy 12 évvel később állampolgár leszek. Szerettem volna egy gyönyörű ruhát az alkalomra az Igéző kollekcióból, ami kifejezte volna, hogy magyarként jövök felesküdni, de nem vállalták időre. Aztán az eskütétel napján megjelentem egy fél órával hamarabb a kitűzött időponthoz képest, és szinte azonnal behívtak. Már ettől is olyan komolytalannak tűnt az egész. A többi eskütételre megjelent mind utcai ruhában jött. Maga az eskütétel két percig tartott, az ügyintéző közölte, ma itt az egész keleti blokk, előttem egy bolgár nő járt itt, azelőtt egy albán. Neki meg amúgy Magyarországról mindig a szalámi jut eszébe. Mondtam neki, ne búsuljon, utánam egy ázsiai fiú fog következni, földrészt váltunk.

Simona barátnőm (a meditációs csoportból) még felfelé liftezett, amikor én már kiléptem a városháza kapuján. Üresség volt bennem, egy szimpla hétköznapi ügyintézés nagyobb felhajtással járt, mint az állampolgársági eskü. Mondtam is neki, még egy darab papírt sem kaptam, hogy itt jártam ma, állampolgár lettem. Még azt is el tudtam volna képzelni javíthatatlan romantikus lévén, hogy egy 5 cent értékű, 2x5 cm-s darab nemzeti színű szalagot átnyújtanak emlékbe, kifizettem volna az eljárási költség több száz eurója mellett. Nekem nagyon furcsa volt, hogy egy olyan horderejű dolgot, mint az állampolgárság, ilyen semmilyen módon kezelnek; mintha nem is értékelnék semmire. Valószínűleg ez is része az olasz létnek, mondtam, mire Simona nagyot nevetett. Aztán meghívott egy sütire a dóm tövében, hogy legyen valami ünnepélyes jellege a pillanatnak.

Ha már Milánóban voltam, megpróbáltam összeszedni, amit magunkkal szerettünk volna vinni Arábiába. Úgy kell elképzelni, hogy adva van egy garázs színültig megtöltve, tehát csak úgy férek hozzá bármihez, ha kiszedem a dobozok felét, kockáztatva azt is, hogy rámdőlnek és agyonnyomnak. Ehhez még ott volt a két gyerek, akiket anyára tudtam hagyni szerencsére, de mivel a kicsi még szopizik, néha muszáj voltam felbukkanni a közelükben. A szállásunk persze nem ott volt, ahol a garázs, tehát reggel metróztam egy órát, pakoltam kicsit, a baba kihagyott egy szopizást, helyette szilárdat evett, a következő szopizásra meg visszametróztam egy órát. Délután ismételtük. A napi 4 óra metrózás mellett nem is jutott olyan sok idő a pakolásra... 

Valahogy azért összeraktam 4 dobozt, amibe a két gyereknek némi ruha-játék-könyv és az én nélkülözhetetlen holmim került. Mivel pakolás közben az eszem folyton azon járt, hazaérek-e időben a kicsihez, utólag ráébredtem, hogy becsúszott egy-két hiba a tárgyak összeválogatásába. Már itthon voltunk Magyarországon, amikor egyik este az ágyban elmélkedve bevillant az agyamba, hogy balga módon beraktam az egyik dobozba A sehányéves kislány című könyvet (még az enyém volt valamikor). Azonmód leizzadtam, ahogy elképzeltem, hogy a cenzorok (a postai csomagokat átvizsgálják) elborzadva emelik ki a dobozból a könyvet, és rámerednek arra az illusztrációra, ami a babát az anyaméhben ábrázolja. Hát én hülye vagyok, ilyesmit postázni egy olyan országba, ahol a tengerben is csak abayában lehet fürödni! (Ez a csador helyi megfelelője.) Nem hiszem el, még a Nyúl Pétert is betettem! Abban meg az egyik rész egy malac testvérpárról szól! Mikor a sertést még képen sem tűrik meg! Te jó ég, vajon viszontlátjuk-e valaha a könyvet... Negyedik szülinapjára kapta Sara az apjától... És mivel újabban javában dúl a testvérféltékenység, betettem esti olvasgatásra a Mazsola és Tádét is - az meg VÉGIG egy DISZNÓRÓL szól!!! Nem vagyok normális! 

Most kíváncsian várom, a négy dobozból mi fog megérkezni végül a férjemhez... Ma pedig írt a kinti iskola is, hogy reggelente 6:40-re jön az iskolabusz a gyerekekért a toronyház parkolójába, délután háromnegyed négyre hozzák őket. Aki nagyon akarja, külön busszal kivételesen elkísérheti a gyerekét az iskolába a legelső tanítási napon. Mi akkor még nem leszünk kint... És Sara most olyan szeparációs szorongással terhelt időszakon megy át, hogy a lakásban sem lehet elmozdulni mellőle, a kertbe nem mer egyedül kimenni, mert mi van, ha valaki elviszi... Nem tudom, hogy fog egyedül iskolába buszozni. Nem tudom, a sofőrön kívül lesz-e felnőtt kísérő a buszon. 

Fabio két hónapja kint van Arábiában, jól érzi magát. Túl van az első Ramadánon; az irodájába visszavonulva tudott enni-inni napközben, pár naptól eltekintve, amikor kint voltak az építkezésen. Akkor azért szomjazott kicsit. Végigdrukkolták a nyarat, hogy felmegy-e 50 fokig a hőmérséklet, mert akkor felfüggesztik a munkát és mindenki hazamehet. 48-nál mindig megállt. Őt rendszeresen helyinek nézik, gyakran arabul szólnak hozzá, de már megszoktuk, török étteremben törökül szólították meg. Ahogy a Mediterraneo című remek filmben mondják: "una faccia - una razza", vagyis "egy arc, egy faj". Maradjunk annyiban, az arab hódítók nem csak csodás épületeket hagytak hátra Szicíliában, de némi genetikai lenyomatot is. Emiatt egyébként úgy is érzi magát a férjem, mintha visszatért volna kicsit a gyökereihez.  

Apropó gyökerek, és ezt most aktuálpolitikai helyzettől függetlenül kéretik olvasni: néhány barátnőm megkérdezte, megválok-e a magyar állampolgárságomtól most, hogy megkaptam az olaszt. Meg sem fordult a fejemben. Hazádnak rendületlenül.


2014. június 20., péntek

Elkezdődött



Mármint az arábiai kaland, ahogy férjemmel magunk közt emlegetjük; legalábbis az ő számára, mert mi csak valamivel később követjük. Szokás szerint ő az előretolt helyőrség, a felderítő alakulat. Igyekszem majd írni a tapasztalatainkról, élményeinkről (amik most még csak neki vannak), hátha tudok néha valami érdekeset, hasznosat írni erről az országról, ahová turistaként nem lehet kijutni. 

Olvastuk a kint dolgozók fórumán, hogy a legfőbb szabály arrafelé a hármas szabály. Vagyis ha valamit el kell intézned, elsőre nem fog sikerülni, másodszorra sem, de harmadszorra jó eséllyel igen. Az eddigi kevés tapasztalatunk során ez mindenképpen beigazolódni látszik. Férjemnek tavaly december 31-én kellett volna munkába állnia, ehelyett június közepére állt össze minden, hogy el tudjon indulni. Eközben az eredetileg Rómában elindított vízumügyét először áttették Londonba, hogy ott majd hamarabb elkészül, majd onnan visszatették Rómába, hogy mégiscsak ott lesz meg korábban. Emiatt háromszor csinálta végig a kötelező orvosi vizsgálatokat, a londoni vizsgálatra pedig nekem is ki kellett utaznom, így randiztunk egyet (ő Milánóból utazott ugyanis, én pedig itthon vagyok a lányokkal Magyarországon. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy mint nálunk minden, ez is izgalmasan alakult, egy filmbe illő üldözési jelenettel zárult, mert a céges fogadáson odaadtam a férjemnek az útlevelemet az ügyintézés miatt, amit aztán szépen nála is felejtettem, csak a reptérre tartó buszon vettem észre, de addigra már a következő buszon robogott vele utánam. Meg az is rém romantikus volt, amikor hajnal fél ötkor felvertem, hogy segítsen fejni, mert a kézi tejszívótól ínhüvelygyulladást kaptam.)

Na de mit számít fél év várakozás és idegbaj, amikor végre kint van. (Megmondom: több tucat ősz hajszálat mindkettőnk fején.) Az utazás jó hosszú volt, de hát mit csináljunk, Szaúd-Arábia messze van. A cég jóvoltából (az utat ők fizetik) üzleti osztályon utazott a férjem; afféle pórnépként nekünk már ez is élmény. Érkezéskor természetesen fogadta a cég képviselője, elkísérték a szállására, ami egy frissen épült toronyház 31. emeletén van. Nem tudjuk, ez a végleges elhelyezése-e, merthogy arról volt szó, családi házat kapunk apró kertecskével a cég egyik falujában, amit a dolgozóknak alakítottak ki (már csak azért is, hogy szabadabb, európai stílusú életvitelben és mozgalmas közösségi életben lehessen részük). Ugyanakkor azzal is tisztában voltunk, hogy a céges falvak annyira tele vannak, hogy az újabb munkavállalókat máshol kell elhelyezni. Előnye, hogy így legalább nem kellene ingáznia a férjemnek, mert előfordulhat, hogy valaki a munkahelyétől akár 100 km-re eső faluban kap lakást, és akkor hiába a családcentrikus munkaidő (reggel héttől délután négyig, vasárnaptól csütörtökig). Hátránya egyrészt a kertecske hiánya, másrészt az állítólag pezsgő közösségi életből így kimaradunk (bár egy ilyen toronyházban 3-4000 ember lakik, hátha nem fog üldözni a magány). A jövő hétfői eligazításon kiderül, mi a helyzet.

A lakás 158 négyzetméter, de majd összehúzzuk magunkat. (Az utóbbi három albérletünk összesen nem volt sokkal nagyobb.) Két hálószoba van benne (egy nekünk, egy a lányoknak), egy nappali (benne a falon LED TV, ami rögtön elnyerte nagylányunk tetszését, hiszen eddig nem volt tévénk, neten néztük a rajzfilmeket). A két szobához tartozik négy fürdőszoba (összes eddigi albérletünkben volt ennyi, mint ebben az egyben: egy-egy tartozik a két hálószobához, egy a nappalihoz a vendégek számára, egy pedig a mosókonyhához, hogy ha lesz mosónőnk (aki korán hal, és amúgy sem lesz), akkor ne kelljen az előző három valamelyikét használnia). Van egy szép tágas konyha étkezővel, mosogatógéppel, a mosógép mellett szárítógép, továbbá kezdő csomagként kaptunk hajszárítót, vasalót, vasalódeszkát, vállfákat, edénykészletet, törölközőket, ágyneműt, tisztítószereket és egy alap tisztasági csomagot, meg néhány tartós élelmiszert, hogy ne kelljen rögtön a boltba rohanni érkezés után. A toronyháztól naponta kétszer céges busz indul a néhány kilométernyire levő bevásárlóközpontba. A lakók rendelkezésére áll még egy uszoda, egy szauna (ami a szabadban bárhol átélhető, hiszen nem ritka az 50 fok; férjem: "ma csak max. 43 fok várható", én: "vigyél kabátot"), konditerem, billiárdterem. A lakásban három telefon van, ha netán nem hallanánk meg, ahogy átkiabálunk egymásnak a szobákból. 

Aki kedvet kapott egy kis nézelődéshez, íme a toronyház honlapja


2014. május 18., vasárnap

Csillámok

Régen írtam gyerekszáj-bejegyzést, most egy kisebb gyűjteménnyel jövök.

*

- Mami, hozol nekem egy joghurtot? De ne legyél már lassú csiga, legyél inkább tücsökkirályfi!

*

- Anya, van itthon szőlő?
- Nincs, kicsim.
- És a pincében felakasztva?
- Ott sincs.
- Ó, pedig azt álmodtam!

*

Filmet nézünk, egy pár tánc közben csókolózik.
- Ilyen lépés nincs is!

*

Az egyik ovis dajkanéni füle be van dugva vattával.
- Anya, Julika néni fülében Tic Tac van?

*

Rossz hangulatban ébred:
- Menjetek a fogam elől!

*

- Ezen a képen úgy néz ki apád a kordbársony zakóban, mint egy forradalmár.
- Nem is , hanem mint egy kondáslegény!

*

Szintén ébredés, ezúttal a tesója verte fel:
- Kukurikú, török császár,
add vissza a fél nap alvásomat!

*

Kiscsillag vetélkedő lesz a városunkban, szeretne részt venni.
- Mivel szeretnél fellépni?
- Mondjuk egy kis süteménnyel, és azt kínálnám...

*

Rácsodálkozik a gomba kalapjának lemezkéire.
- Hogy tudta ezt így megcsinálni a Jóisten?

*

Még egy ébredés, amikor jajgatva ébred:
ő: - Jaj, istenkém!
mami: - Te kis öregasszony!
ő: - Akkor szedjétek a sátorfátokat, fiaim, és induljatok el szerencsét próbálni!
(elsőként én kelek útra)
ő: - Na, mit hoztál, fiam?
én: - Egy pogácsát, de beleharaptam.
ő: - És hol a koronád?
én: - El kellett kótyavetyéljem a pogácsáért.
ő: - Na, fiam, te nem leszel király.
(most mami indul útnak)
mami: - Én egy aranyhajszálat hoztam.
ő: - Hol a koronád?
mami: - A zsebemben.
ő: - Na, fiam, te sem leszel király.
(most a legkisebben a sor, a kishúga következik)
én: - De mit kell elhoznia?
ő: - A hegy tetejéről a legkékebb szivárványszínű piros rubintot.
én: - Hát mondhattad volna, hogy ezt keressük!
ő: - Csak most olvastam a békaújságban...

*

Húga keresztelőjére menet:
- Nagyapa, a templomban nem szabad rágózni, mert a Jézuskától nem fogsz kapni karácsonyra semmit, csak egy nagy követ, azt meg majd jól a lábadra ejted!

*

Temetésen voltam.
- Anya, milyen a temetés, hogy csinálják?
- Tudod, ott volt a pap bácsi, aki Idát is keresztelte...
- (szájhúzva) Tudom, Gábor atya... már megint!
- Mi bajod neked Gábor atyával?
- (rosszallóan) Láttam, hogy beszéltél vele a templomban.
- Igen, meghívtam ebédre, mert úgy illik, csak nem jött el.
- Meghívni ebédre??? Nem akarok új apukát!


2014. május 7., szerda

A jövő asszonya

Szeptembertől Sara iskolás lesz. Beírattam, de magántanuló lesz, én fogom tanítani otthon, hiszen időközben elmegyünk, amint megkapjuk a vízumot. Nagyon izgulok, hogy fogunk boldogulni a tanulással, mert világosan látom, most esélyt kaptunk arra, hogy megvalósítsuk álmaink iskoláját. Ahol nem feltétlenül kell 45 percig egy helyben ülni (amire a lányom nem is igen lenne képes, de valahol a lelkem mélyén magam is berzenkedem ellene), és ahol hatalmas rajtam a felelősség, hogy mit és hogyan tanítok meg neki. Esélyt kaptunk, én pedig felelősséget is, hogy megőrizzem eredendő kíváncsiságát, nyitottságát a világra, amely minden gyerek sajátja, és ne öljem ki belőle a tudásszomjat. Esténként, amikor mindkét lánykám alszik már, tantárgyakon töröm a fejem, anyagot gyűjtök, ötleteket az otthoni tanuláshoz, rugalmasan kezelt órarendet próbálok összeállítani. Már most látom, nekem mi lesz a két kedvenc tantárgyam, és kíváncsi vagyok, vajon neki lesz-e hozzájuk kedve. A néprajzhoz szerintem igen, már most is szeret népi virágmotívumokat rajzolgatni, és rengeteg szépségre lelhet még ebben a világban. Erőltetni persze nem áll szándékomban. A másik kedvenc tárgyam a női óra lesz, melyen a női lét szépségéről próbálok majd együtt tanulni vele. Ehhez elkezdtem készíteni egy olvasókönyv-félét is felszabadító és inspiráló szövegekből, amik egy részéhez persze most még kicsi, úgyis népmesékkel fogjuk kezdeni, de nem baj, ha szép lassan összeáll egy gyűjtemény. Vágyom rá, hogy úgy érkezzen a felnőtt létbe, hogy tisztában van a női értékeivel. Tudom, nem spórolhatom meg neki a megtapasztalás, tanulás élményét, nem is ezt akarom, de hátha más kiindulópontról vághat már neki, mint én annak idején. Remélem, képes leszek rá, hogy segítsem útja elején a jövő asszonyát.


2014. április 19., szombat

Szeretetleckék

Az öröm húsvétja ez, az újjászületésé.

Két héttel Idám születését követően begörcsölt az oldalam. A sürgősségin kiderült, hogy több apró epekövem van. Sosem volt semmi gondom az epémmel, teljesen váratlanul ért. Mondták, hogy majd műteni kell, de mivel ilyen kicsi még a baba, várhatunk. Újabb két hét elteltével ismét a sürgősségin találtam magam, ezúttal hasnyálmirigy-gyulladással. Az egyik kis kő bekerült a vezetékbe és elzárta azt. Azonnal befektettek a belgyógyászatra egy hétre, ezalatt kétszer kísérelték meg szájon át eltávolítani a vezetékbe jutott követ - sikertelenül. A második próbálkozás után teljesen kiborultam, csak arra tudtam gondolni, hogy most majd bent tartanak, amíg meg nem műtenek, és mire hazakerülök, az egy hónapos gyermekem meg sem fog ismerni. Végigbőgtem a főorvosi vizitet is, tucatnyi fős orvosi team ide vagy oda... Végül hétvégére hazaengedtek eltávozásra úgy, hogy hétfőn már csak a zárójelentésért kellett visszamennem. Annyira kellett lelkileg, hogy hazamehessek, hogy részben ettől gyógyultam meg.

Az otthon töltött hétvége alatt nagyon sokat gondolkodtam. Világossá vált számomra, hogy a fizikai és lelki megpróbáltatások során szeretetleckéket kaptam. Talán végigvenni sem tudom valamennyit. Az orvosok őrangyalokként jártak közöttünk; először szembesültem azzal, milyen emberfeletti munkát végeznek az ápolónők. Megszámolni lehetetlen, mennyi mosolyt kaptam tőlük a kórházban töltött napok alatt. Megható volt tapasztalni, hogy férfiember is képes az empátiára, a nőitől eltérően kifejezve, egyszerre nem várt és biztonságérzetet keltő módon.

További szeretetleckéket kaptam a családtagjaimtól. Anyukámtól, aki az egyetlen, akire teljes nyugalommal bíztam a két gyermekemet, és akinek így le kellett mondania arról, hogy rohanhasson hozzám a kórházba, amikor pedig erre vágyott. A nagynénémtől, aki hogy őt pótolja, naponta három órát töltött nálam munka után (olykor még előtte is); masszírozott és régi családi történetekkel szórakoztatott, ágyamhoz hozva olyan szeretteinket is, akikkel már csak ilyen módon találkozhatok. Rég nem volt alkalmunk ilyen sokat beszélgetni kettesben, s ez vált a kórházi napok egyik ajándékává. Egy másik nagy ajándékot a milánói meditációs csoport tagjaitól, a Holdnővérektől, valamint itthoni gyerekkori barátnőimtől kaptam. A vigasztalan kórházi estéken sorban érkeztek biztató, melegséggel teli üzeneteik; felsorakoztak ágyam mellett, nem hagytak magamra egy percre sem, és küldték a pozitív gondolatokat, hogy az epekő eltűnjön a vezetékből. Egy további ajándék meg az a pillanat volt, amikor az egyébként ateista férjem azt mondta a telefonban, hogy imádkozni fog azért, hogy a vezetéket elzáró kő eltűnjön.

S ajándék volt megélni azt a csodát is, hogy a kő ennyi ember imája hatására csakugyan kimozdult és eltűnt. Olyan pillanat volt ez, amikor az ember úgy érzi, egy kéz nehezedik a vállára szelíd határozottsággal, és jelzi, most térdre kell borulni az isteni kegyelem előtt. Ugyan a második, szájon keresztül történő, fájdalmas beavatkozást így látszólag feleslegesen éltem át, valójában azonban ez is egy újabb szeretetlecke volt, melynek révén megtapasztalhattam, milyen megtartó ereje lehet egy el nem fordított tekintetnek. Az ERCP alatt végig az egyik asszisztensnő tekintetébe kapaszkodtam, hogy el ne sodorjon a fájdalom, s azzal, hogy ő egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, erősen tartott, magához horgonyzott.

Kaptam fájdalmasabb leckéket is, melyeket sokáig nem sikerült magamhoz ölelnem és megköszönnöm. Hogy el kellett szakadnom az újszülött kislányomtól a gyermekágy szent negyven napja alatt, ami a kötődés kialakulásának ideje. Hogy hiába mehettem haza, képtelen voltam a karomban tartani, annyira fájt a karom az infúzió helyén. (Később kiderült, hogy felszíni vénás trombózist kaptam. Zsuzsa barátnőm pedig első szóra szabadnapot vett ki, hogy segíthessen nekem a babával.) És igen, nagyon úgy tűnt, hogy nem ismert meg  kisbabám. S akkor először a keserűség uralkodott el rajtam, és úgy éreztem magam, mint egy arctalan tekebábu, akit bárki felválthat, akinél van egy cumisüveg, és csak később jutottam el odáig, hogy hálát érezzek azért, hogy a tápszer úgy helyettesíthetett engem, hogy a kicsinek egy percig sem kellett éheznie.

Hiába láttam át azonban sok lecke értelmét és fogadtam el ezeket teljes szívvel, mindvégig kínzott még a kérdés, hogy miért kell átesnem a műtéten, miért történik velem mindez. Tudván tudtam, hogy az epehólyag nem létfontosságú szerv, mégis égető lelki fájdalmat éreztem, amiért el kell veszítenem (miközben persze szégyenkeztem amiatt, mennyire szenvedek egy ilyen kis problémától, amikor mások az életükért küzdenek). Úgy éreztem, csak az epehólyagommal együtt vagyok ép, és nem voltam biztos abban, mennyire hat majd ki a hiánya az életemre. Csak azt éreztem, mindennek nem kellene megtörténnie, és lépten-nyomon elkapott a sírás. 

Aztán eljött a pillanat, amikor a körülmények úgy hozták, hogy immár sokadszor igazságtalanul kellett alárendelnem magamat valaki más érdekeinek, és ezt az adott helyzetben egyszerűen nem bírtam szó nélkül hagyni, kirobbant belőlem a düh, és akkor megvilágosodtam. Az epe a harag, a düh, a méreg jelképe, amit az epehólyag raktároz el. Belém kövesedett a régóta elfojtott harag, aminek sosem adtam hangot; most majd kiveszik a méregzsákomat, hogy ne legyen tovább hova elraktároznom a dühöt, hanem rögtön adjam ki, mondjam ki félelem nélkül, ha úgy érzem, igazságtalanság ért, különben valami sokkal fontosabbat fogok elveszíteni, mint egy epehólyag. 

Ez tehát valójában egy mentőakció, egy újabb szeretetlecke! Ez volt az a pillanat, amikor minden átfordult, minden értelmet nyert, és végre át tudtam ölelni a gondolatot, hogy meg fognak műteni, sőt abszurd módon várni kezdtem a műtétet. Az epehólyagom iránt pedig hálát és szeretetet éreztem, amiért nem létfontosságú szerv lévén úgy tudott ilyen felismerésekhez elvezetni, hogy a hiányába nem fogok belepusztulni.

S akkor a kirakó apró darabjai mind kezdtek a helyükre állni: hogy visszavezetett a gondviselés Magyarországra, hogy a gyerekkorom színhelyén dolgozzam fel a múltbeli sérelmeket, mert amíg ezeket el nem engedem, addig nem kezdődhet el az új életem Arábiában. 

Ezen felismerések birtokában egészen más lelkiállapotban feküdtem be a kórházba a műtétre. Azóta felépültem, jól vagyok, s még egy óriási ajándékot kaptam: az anyatej is megmaradt, és Ida minden reggel énrám árasztja aznapi első mosolyának a fényét. Idén úgy igazán megélem a tavaszt; néha túlcsordul bennem az életöröm, és olyankor muszáj táncra perdülnöm. Ahogy az elején is mondtam: az öröm húsvétja ez, az újjászületésé. És a háláé.  


2014. március 12., szerda

Ismerkedős blogger-játék

HunMoiselle-től kaptam meghívást erre a játékra, ezúton is nagyon szépen köszönöm neki!

A szabályok:

Linkeld be azt az embert a blogodba, aki kiszemelt. Ossz meg magadról 7 dolgot, akár különlegeset, akár hétköznapit. Keress 7 embert, nevezd meg és linkeld be őket a blogodba. Végezetül értesítsd őket a blogjukon, hogy meghívtad őket a játékra.


Bevallom, nem volt könnyű találnom hét olyan dolgot, amiről még nem meséltem, és egyben feltételezhetem, hogy mást is érdekel rajtam kívül. Hosszas fejtörés után ez lett az én hetes listám:

1. Kapcsolódva az előző bejegyzésemhez most megosztom veletek, hogy mindkét lányomat kórházban szültem ugyan, de szabadon választott testhelyzetben, ami az én esetemben azt jelentette, hogy mindvégig függőleges testhelyzetben voltam. A gravitáció rengeteget segít; én ennek tulajdonítom, hogy mindkét szülésem gyors és szép élmény volt.

2. Viszonylag új és nagy szerelmem a permakultúra, sokat olvasok erről a témáról; férjemmel nagy vágyunk egy erdőkert létrehozása. Persze csak a szaúd-arábiai kaland után...

3. Gimiben nagyon szorgalmasan tanultam a kémiát, mert nem értettem, és igyekeztem kőkemény tanulással pótolni azt, hogy nem láttam át a rendszerét. Eddigi életem során egyetlen egyszer vettem hasznát a kémiaóráknak, de akkor nagyon. Tanárnőnk ugyanis egy képlettel segített bevésni, mit mivel osszunk-szorozzunk, hogy a keresett adat értékét kapjuk meg, és ne valami egészen másét. Ezzel a képlettel számoltam ki, testsúlyának hány százalékát vesztette el pár naposan első lányunk, amikor sem az orvos, sem a férjem nem boldogult a zsebszámológéppel. Tanárnőmnek köszönhetem, hogy így felvették a lányunkat az újszülöttosztályra, holott addig haza akartak minket küldeni.

4. Amikor a férjemmel legelőször randiztunk, rögtön az első beszédtémák között felmerült, melyikünk hogyan képzeli el az életét. Én elmondtam, hogy sok helyet szeretnék még megismerni, ezért arra vágyom legjobban, hogy 2-3 évente új országba költözzem. Ez pontosan ilyen időközökkel be is jött... Mostanában azt kívánom, legyen egy hely, ahonnan már csak utazni járok majd el.

5. A bakancslistámon az alábbi fesztiválok és rendezvények szerepelnek többek között:
- a májusi cigány zarándoklat Saintes-Maries-de-la-Mer-ben
- a mohácsi busójárás
- a mamoiadai mamutones-felvonulás Szardínián
- Szabó Gyuri bácsi gyógynövénytúrája
- a la notte della taranta nevű táncfesztivál Dél-Olaszországban, Salentóban  

6. Sosem akartam a gyerekeimnek kettős keresztnevet adni, de amikor megszületett az első lányunk, úgy éreztem, kell neki egy magyar név is a Sara mellé. Így történt, hogy ma van egy kis tavasztündérünk-fűzfatündérkénk (Villő) és egy gyors lábú kis tündér Idánk (Illangó).

7. Tényleg nem tudom, mit írhatnék még magamról; mi lenne, ha meghagynám ezt az utolsó pontot arra az esetre, ha netán valaki szívesen kérdezne valamit?

S akiket meghívnék erre a játékra, remélve, hogy van kedvük mesélni magukról:
csutkailda
Holdgyöngy
Medora
Zsuzsa a Dolce far niente-ről
erdőkóstoló
Hendimédi
baratella Göcsejből

Én pedig hamarosan elmesélem, mivel voltam elfoglalva mostanában...


2014. január 13., hétfő

Nap és Hold

Két gyönyörű lánykám van, a Nap és a Hold. Tudom, a Nap általában a férfi energia szimbóluma, de annyira illik Sarára, miközben ő maga nagyon is nőies. Nagyon Oroszlán; benne lapul a bújós cica is, de leginkább állandóan marásra kész vaskörmeit mutogatja. Nap-erejének nem ura még, így gyakran felperzseli a mezőket, de bízom benne, amikor az értelme is megjön hozzá, valami nagyon fontos és igaz dolog megvalósítására fogja használni ezt a nagy akaratot, ami neki adatott. Ereje előtt máris szinte hajolni kényszerül az ember, fába kell kapaszkodnunk, mint szélviharban, ha talpon akarunk maradni előtte.

A télen született Ida sokkal ezüstösebb, sokkal finomabb. Ő a Hold. Nyugodt, zavartalan, csöndes. Fénye anélkül ölel körül bennünket, hogy elvakítana. Biztos vagyok benne, hogy titkokat rejt; finomra hangolt, misztikus, ősi, maga a női energia.

S ha én szültem a Napot és a Holdat, akkor maga vagyok az Éganya; az egyiptomi Nut vagyok. De én vagyok a Földanya is, testemmel táplálom gyermekemet. Isteni vagyok és fenséges a Jóisten kegyelméből. Testem gyönyörű. Hasam domború, mert gyermekek lakták. Méhem áldott, mert fogant, kihordott, szült, izmainak működése maga a tökély. Mellemnek dicsőség és hála, mert emlékszik az előző szoptatásra, s újra munkába állt. Szívemben tulipánok fakadnak, homlokomon csillagkoszorú. A legnagyobb istennő vagyok; a nevem Anya.