2013. december 1., vasárnap

Advent első gyertyájára

Különleges adventünk van az idén; különlegesen szép, egészen feledhetetlen. A várakozás most új értelmet kapott, hiszen karácsonyra várjuk Idát. Közben pedig annyi ajándékot kaptunk az elmúlt hetekben, hogy az ünnep fénye már egy hónapja bennünk ragyog.

Elhagytuk szeretett Baggiónkat, a milánói városrészt, ahol a körülöttünk élők szeretete puha vattaként bélelte ki átmenetinek bizonyult fészkünket. Bár szomorúak voltak az elköszönés pillanatai, mégis tűzijátéknak tűnt a sok szeretetteljes megnyilvánulás és megható szó miatt, amit barátainktól kaptunk. Szívemben őrzöm örökké a tekinteteket és a szavakat, amikkel megajándékoztak. A férjemnek önként felajánlott segítséget a költözködéshez. A mesecsoportos hölgyek - immár barátnőim - írását, akvarelljét. Tiziana, a könyvesboltos (akinél mesélhettem) mesekönyv-ajándékát, "hogy a mesekutatás folytatódhasson". Claudio festményét a csónakról, amit a születésem évében festett egy kis szigeten, és amire emlékezett, hogy nekem az mennyire tetszik. A meditációs csoport búcsúvacsoráját, a csoportvezető testvéri szeretetét. A szomszédaink könnyeit-bánatát, amikor megtudták, hogy elmegyünk. A Baggióban töltött három évünket, melyben rémes és boldogságos időszak is volt. 

Amikor ma este meggyújtom a kicsivel az első adventi gyertyát a koszorún, amit idén először készítettünk együtt, hálát fogok érezni azért is, hogy most itthon lehetünk Magyarországon. Amiért második kislányunk itt fog megszületni. Amiért a nagyobbik kipróbálhatja a magyar ovit (amit összehasonlíthatatlanul jobban élvez és szeret, mint az olaszt). Amiért fürödhetünk a szűkebb és tágabb családunk szeretetében. Amiért a múlt héten egészségesen világra jött unokatesóm első kisfia. Amiért olyan szülésznőt találtam, amilyet szerettem volna. Amiért csodás napsütés dédelgetett ma minket, amíg a kertben kislányommal növényeket gyűjtöttünk a koszorúhoz.

S kaptunk még egy régóta, hőn óhajtott ajándékot a bőkezű sorstól. Kiderült végre, mi van a kanyaron túl, és lám, az lapult mögötte, amit legmerészebb álmainkban kértünk. Egy új kaland vár ránk, ami közelebb visz végre bennünket ahhoz a házhoz ott az erdő közelében. Férjem új  munkája révén hamarosan utazunk: Szaúd-Arábiában töltjük a következő időszakot. A világjáró család újabb élményeiről olvashattok majd; reméljük, ott is otthonra találunk. 

Mindenkinek szép adventet, boldogságos ünnepvárást és sok megköszönnivalót kívánok szeretettel.  


  

2013. szeptember 3., kedd

Kanyarban

Lucy Maud Montgomery Annája óta tudjuk, az úton olykor jön egy kanyar. Izgalmas, várakozással teli időszak ez; már látszik, ahogy eltér az út, közeleg a változás, de még nem látjuk, mi van a kanyar mögött. Vajon mit találunk majd? Aranyerdőt, kristálypalotát, düledező viskót, útonállókat, jótündért, kincset?

Lassan három éve lakunk Baggióban. A kislányunk itt kezdett óvódába járni, megtanult olaszul. Mostanra teljesen befogadott minket a helyi közösség, írhatom bátran, megszerettek bennünket. Én itt váltam meseolvasóvá (nem mondom, hogy mesemondó, mert nem fejből mesélek). A mesék révén barátokat szereztem, felolvashattam sok nép teremtéstörténetét a kistemplomban orgonaszó mellett, taníthattam moldvai és görög körtáncokat, járhattam méhésztanfolyamra. Ajándékba kaptam egy csodás női csapatot, a meditációs csoportunkat; olyan társaságot, amilyenre mindig vágyakoztam. December végén pedig érkezik hozzánk valaki, akit várva várunk; Idának hívják.

Most, hogy mindez a jó körülvesz minket, elmegyünk innen. Még nem tudjuk biztosan, hová, még nem tudjuk biztosan, mikor, de hamarosan, nagyon hamar. Elindulunk az álmaink után, mert van egy régi közös álmunk egy házról, erdőről és a mélyén rejlő sok titokról. Csak még egy kitérőt kell tennünk, mielőtt elérnénk az álmunkat. Most ennek vágunk neki. A kanyar már látszik, csak még az nem, ami mögötte van.


2013. március 3., vasárnap

Mézelő

Tegnap Piacenzában jártunk az Apimell nevű országos méhészeti vásáron. Februártól méhésztanfolyamra járok, ott biztosítottak számunkra kedvezményes jegyeket. A vásár jó alkalom volt arra, hogy beszerezzük a tanfolyam gyakorlati részéhez szükséges maszkot és kesztyűt.

Nálunk újabban mindenki méhész akar lenni, a gyereket is beleértve (a macska még nem nyilatkozott), úgyhogy jó kis családi program kerekedett belőle. A gyerekeknek kialakított játszósaroknak köszönhetően a kicsi haza sem akart jönni. Az előadásokra persze nem tudtam beülni, de így is nagyon jó volt. Kóstoltam galagonya- és borostyánmézet, ez utóbbi volt a vásáron kóstoltak közül a kedvencem. Egyébként a levendulaméz az. Innentől képekben mesélek. 


a pavilon elejében a kertészeti vásár foglalt helyet ("mennyi rózsa!")


a tyúkketrecek lakói sajnos nem voltak eladók (csak a ketrecek)


voltak hagymások...


...és dohány, palántánként 4 euróért (a családom valamikor termelte, ezért muszáj volt lefotóznom)...


...levendulastand levendulaszínbe öltözött eladóval...


...egy szerényebb választék gyógyteákból :) ...


...kaptárak...


...védőruhák...


...megismerkedtünk a füstölővel...


...a viaszlappal...


...tapasztalt szülők készültek, hogy ne ölben kelljen cipelni a gyereket...


a kicsi kóstolt, meggyőződött, elcsábult és vásárolt (és azt is megtanultuk, hogy nem a felbontott kóstolóüveget vesszük el vásárláskor, hanem egy bontatlant) 
a vásárlás tárgya egyébként mogyorós akácméz, 70% mézhez 30% mogyoróőrleményt adtak


kaptárak gyermeklelkű (ugyanakkor nagy pénztárcájú) méhészeknek (vagy a gyerekeiknek; védőruhából és maszkból is volt gyerekméret)


kaptáram a váram


egyik kedvencünk volt a régi almafajtákat felvonultató stand (ők a márciusi Vidéki Élet-vásáron is ott lesznek Bresciában; hátha sikerül eljutnunk)


bájos volt a csillagalma (nekem inkább virágformájú)


de a rozsdás alma is nagyon tetszett


lehetett kapni tengerihagymát, de a pavilonon kívül akár olajfát is (ez utóbbi felnőtt példány volt, 1300 euróért...)


átmentünk a gasztronómiai pavilonba is



a lassan már közhelynek számító csokiszerszámok is jelen voltak, hiszen közeleg apák napja


borral töltik a bonbonokat


a legszebb toszkán sajtok Garfagnanából


a gyereksarokban a mezőgazdasági technikum mikroszkópjai alatt méheket és virágport lehetett nézni


a kisebbek méhecskéket színezhettek (a felirat szerint az asztal "lefoglalva azoknak a gyerekeknek, akik a méhecskék barátai")


de azért a nagyobbak is elcsábultak


a legjobb móka az ugrálás volt egyik kőlapról a másikra


visszafutva pedig jó volt megérkezni és valakinek a nyakába borulni


újra


és újra


a méhecskéket fel lehetett röptetni a fákra


megcsodálhattuk a méheket


a pici faházban testközelbe kerülhettünk a léppel és a pergetővel






a kijáratnál pedig egy fotókiállítással búcsúztunk a vásártól



most ilyen mézünk van itthon: rododendron (férjem kedvence, bár most nem a legjobbat sikerült venni belőle), gesztenye (húsételen nagyon szeretjük), mogyorós akácméz, lépes akácméz, mézharmat 



de a szívemnek legkedvesebbek ezek (s ez már a következő történet...)

2013. március 1., péntek

Charlie és a feles macska

A Pixar új egész estés rajzfilmje is lehetne ilyen címmel, de nem, mindez a lakásunkban játszódik. 

A napokban a játszótéren egy ismerős kislány izgatottan hívta a lányunkat, hogy jöjjön megnézni valami "igazán undorítót". Egy fa tövében a kérgen vagy félszáz verőköltő bodobács sütkérezett a napfényben. A kislány egy botocskával nekiállt lepiszkálni a békés rovarokat és legyilkolni őket. Hiába szóltam rá kétszer is, hatástalan maradt az érvelésem. Mivel nem akartam  tehettem meg, hogy elveszem a gyerektől a botot és elzavarom csúszdázni, inkább kézen fogtam a sajátomat, és elvezettem onnan. Ugyan a kicsi imád minden állatot és növényt, nemigen vett volna részt az irtásban, de akkor már inkább hasznosabb dolgokkal töltöttük az időt.
(Még alsós koromban egyszer a Balatonnál nyaraltam, Fonyódligeten, azt hiszem. Egyik délután a gyerekek tavi kagylókat szedtek a vízből, és éles kövekkel kivágták a kagylókat a héjukból. Nem vettem ugyan részt benne, de a kagylóhéjakból én is kértem. A napköziben aztán úgy egy évig rá sem bírtam nézni a borsófőzelékre; a fehér folyós főzelék minduntalan a kagylók látványát idézte fel.)  




Láttatok már bodobács-óvódát? Én még sosem...


a középsősök és a nagycsoportosok...

A játszótéri incidens után tegnap visszamentünk a bodobácsos fához. A kicsi mindenáron haza akart hozni egyet, hiába tiltakoztam, hogy azt nem szereti a bodobács, sírni fog a szülei után, vagy ami még rosszabb, elpusztul. Azzal érvelt, hogy a múltkor a kislány már úgyis az egész családját legyilkolta, és a bodobács árva. Beadtam a derekam azzal a feltétellel, hogy másnap azonnal visszavisszük a parkba. (Egyszer hernyónk volt három napig a lakásban. Mentalevelet fogyasztott. "Anya, ez a legszebb ajándék!"- mondta a gyerek, és igen örültem, hogy nem költöttünk inkább egy kisebb vagyont IKEÁ-s babakonyhára.) Lányom finoman a kezébe sepert a fatörzsről egyet, és két kis markát egymás mellé szorítva hazahozta Charlie-t. Itthon Charlie kapott egy kényelmes dobozkát, bele zsályalevelet és babszárat, ez utóbbin igen szívesen üldögélt. Lövésem nem volt, mit esznek a bodobácsok, de most már tudom, mert utánanéztem: a hársfa termését, meg papsajtot például (a teljes listát a Wikipédián találjátok). Ma hársfatermést is szedtem neki, de sajnos úgy látom, Charlie-nál beállt a még rosszabb állapot. Reméltem, hogy csak alszik, de nem reagál. Most van még 3 órám, hogy eldöntsem, mielőtt a gyerek hazajön az oviból, hogy a) megszabaduljak a tetemtől, és a "Charlie megszökött!" kiáltással nyújtsak Oscart érő alakítást, vagy pedig b) ne szépítsek a természeti törvényeken, szembesüljünk sokadszor a ténnyel, hogy az élet véges, és ismét napokig beszélhetünk majd halálról és újraszületésről. Na, most kellene egy szavazóbizottság, amelyik meghozza helyettem a döntést.

Charlie-n kívül még egy lakónk van; hálistennek az ő sorsa eddig némileg szerencsésebben alakul, hogy lekopogjam. Még júliusban vagy augusztusban történt, hogy a szomszéd parányi hátsó kertjébe három kölyköt fialt egy anyamacska. Nem tudni, mi történt, de egy pár nap után otthagyta őket, csak a háztetőről hívta a kicsinyeit, de többé nem tért vissza hozzájuk. A szomszéd éppen a meszelés kellős közepén volt, azt sem tudta, hova kapjon szegény, nemhogy még a kismacskákat dédelgesse naphosszat. Így aztán Sara meg én jártunk át hozzájuk naponta négyszer, és cumisüvegből etettük a kis jószágokat kecsketejjel. Girhesek voltak és szörnyen bolhásak, a kedvencünk, a kis fekete pedig olyan gebe, hogy azt hittem, nem marad meg. A kicsi mindet elnevezte (a két kis szürke Martia és Giulia lett, a fekete, a szíve csücske pedig Herkules); bosszankodott, ha nem etethette őket, és visítva menekült előlük, amikor követni próbálták. Herkules legjobban a felmosórongyon szeretett kucorogni. Amikor örökbe fogadták, szörnyen izgultam, hogyan fogja fogadni a hírt a kicsi. Azt mondjuk nem gondoltam, hogy kettőnk közül én fogom megsiratni. Martiának is akadt gazdája, Giulia pedig végül annyira elbűvölte a szomszédékat (akik addigra befejezték a meszelést), hogy megtartották. Egy kicsit eddig is közös macska volt, el nem évülő érdemeinkre tekintettel. Most azonban a szomszédaink másfél hónapra elutaztak, így Giulia (vagy ahogyan becézzük: Zsuzsu) erre az időre teljesen hozzánk költözött.    





Sajnos nemrégiben valami traumatikus élménye volt; nem tudni, hogy kutya próbálta elkapni, vagy valami más történt vele, de egyik nap úgy jött haza, hogy a hátán egy csíkban hiányzott a szőr (sérülése nem volt, "csak" a szőrhiány), és azóta sajnos nem mer kimenni, hiába próbálom kivinni nap mint nap. Így töltjük napjainkat házi állatkertünkben.