Tanulok

Imádom a bájos játékokat, gyakran elbűvöl egy-egy bohókás baba vagy igényes kivitelezésű fajáték. Most, hogy a kislányunknak vásárolhatok, örömest megragadom az alkalmat, ha valami kihagyhatatlanra bukkanok elérhető áron. Igazából ezt már a születése előtt elkezdtem; az első darabok között tettem szert például egy alvómanóra: tenyérnyi kendő,a csücskein görcsökkel, a fején hosszú bojtos sapi, mindez natúr színekben, arc nélkül. A leírásában az állt, a kicsik imádják rágni a csücskeit, az arca helyére pedig az anyukájukét képzelik; ennek elősegítésére javasolták, szorongassa kicsit magához az anyuka a játékot, hadd vegye át a testének illatát, annál jobban elnyugtatja majd a babát.

A kicsi nemhogy nem alszik az alvómanóval, de egy félpercnyi játékra sem méltatta. Inkább az én csücskeimet rágta, és gyanítom, az arca helyébe sem képzelt semmit. Igaz, ehelyett közvetlenül az én arcomba szuszog (együtt alszunk a nagyágyban, egy hetes korától fogva), így nincs is a képzeletére utalva. A férjem meg azóta is elneveti magát, ha előkerül az alvómanó, hogy milyen klassz játékot vettem magamnak.

Már ez az eset is szolgált némi tanulsággal, de a ma történtek forradalmi gondolatokat indítottak el bennem. A Meskán már nézelődtem egy ideje, olyan jó dolgokra lehet akadni, és elhatároztam, hogy onnan rendelek valami egyedit barátnőm kislányának első szülinapjára. A kiszemelt játékot az én kislányomnak is megmutattam szakvéleményezés céljából. A szűrőn jó eredménnyel átment, ezt követően viszont egy másik alkotás került a szeme elé, és akkor minden eldőlt. Szerelem volt, az a nem múló fajta. Ezt rögtön tudtam, amikor ütemes "kezembe" skandálásba kezdett, hogy megkaparinthassa a kiszemelt méhecskét.

Mit tehet ilyenkor egy eleve játékmániás szülő? Ír a méhecskés néninek, hogy küldje el nekünk az állatkát. Az erről való társalgás a kicsivel ki is töltötte a hetünket, naponta szóba jött az ügylet. Ma aztán majdnem elszalasztottam a postást, nem hallottam szegényt, már indulóban figyelt fel rémült kalimpálásomra a konyhaablakból (egy fültanú aztán megkérdezte, ki volt az a fontos személy, aki után olyan kétségbeesve visítottam, hogy "jaj, ne tessék elmenni!").

És akkor... belépett az otthonunkba a Játék. Így, nagybetűvel. Az első, akinek a kicsi negyedóráig sikongatta a nevét. Az első, akinek többször elismételte: drága. (Egyszer majd nekem is?) Az első, akit magával hozott az ágyba alváshoz. Az első, akit ő választott.

Nem tudtam, hogy ilyen fontos és ilyen örömforrás már 21 hónapos korban a szabad választás lehetősége. Nem tudtam, de most már tudom. És azt is tudom, hogy a jövőben már nem én választom a kicsi játékait. Legfeljebb a sajátjaimat, ha jól viselkedem.