2010. május 24., hétfő

Bálnagulyás



(kép innen)

Margueite Patten a brit Élelmezésügyi Minisztériumnál dolgozott a második világháború alatt. Feladata az volt, hogy a nőket tanácsokkal segítse abban, hogyan táplálják a szűkös élelmiszerellátás idején mégis egészségesen családjukat. A háborús évek emlékének szentelt szakácskönyveit lapozgattam az utóbbi pár napban.

Így tudtam meg, hogyan készül a tojás nélküli majonéz (krumpliból), a vaj helyett kenyérre kenhető cukros almakrém, vagy hogy a süteményekbe az apróra vágott mogyoró helyett nyugodtan használható száraz kenyérmorzsa, a különbség fel sem fog tűnni (hmmm...).

Persze eme találékonyságra az élelmiszerkészletek szűkössége vezette a briteket (akik még így is hihetetlenül szerencsések voltak, hiszen Európa több országában éheztek az emberek). A jegyrendszert Nagy-Britanniában 1940 januárjában vezették be, és 1954 júniusáig a brit háziasszonyok a következő élelmiszerekhez csak korlátozott mennyiségben juthattak hozzá:

1940. január - húsos szalonna (bacon), sonka, cukor, vaj (a cukor 13 évig, a vaj 14 évig volt korlátozás alatt)

1940. március - hús (14 évig)

1940. július - tea (12 évig), margarin, zsír, sajt (ezek 14 évig)

1941. március - dzsem, lekvár (7 évig)

1941. június - tojás (12 évig)

1941. november - tej

1942. július - a végső csapás: édességek (11 évig)



(kép innen)

(Íme néhány élelmiszerből járó heti fejadag, hogy képet alkothassunk: heti 100g húsos szalonna vagy sonka, 50g vaj, 50g sajt, 100g margarin, 100g zsír, 1,8l tej, 225g cukor, 1db tojás, 50g tea; kéthavonta 450g befőtt, havonta 350g édesség.)

Bővebben volt ellenben tejpor, tojáspor, kenyér és liszt (bár ez sem a legjobb minőségű), hal, gyümölcs és rengeteg zöldség. Ez utóbbi talán köszönhető a brit kormány kampányának is. A jelszó ez volt: "Áss a győzelemért!" (Dig for Victory), és sokhelyütt zöldségek nőttek a rózsabokrok között, de voltak, akik inkább felszámolták a virágoskertjüket, hogy több helyük legyen a vetemények számára.

Az Élelmezésügyi Minisztérium rengeteg tanáccsal látta el a lakosságot. 1940-ben az újságokban rövidke cikkek jelentek meg bekeretezve heti rendszerességgel Étel-tények címmel; hétköznap reggelente pedig a BBC Konyhafront című rádióműsorából kaphattak ötleteket a háziasszonyok.



(kép innen)

A szomszédok összejártak főzni, hogy több család étele készülhessen egy tűzhelyen - így tüzelőanyagot takarítottak meg a nemzetnek. A vaj és a margarin csomagolópapírját újrahasznosították sütőpapírként - így papírt takarítottak meg az országnak. Az igazán bölcs háziasszonyok a főzés után visszamaradt zsiradékot összegyűjtötték és megtisztították - így élelmiszert takarítottak meg Nagy-Britanniának.

1947-ben a szűkös fejadagok emelése érdekében a brit kormány lóhús importálását tervezte, ám az ötletet a célközönség nem fogadta lelkesen, s végül nem is lett belőle semmi. 1950-ben viszont késsel-villával vonult fel a lakosság galambot enni, amikor a frissen elvetett gabonát dézsmáló, elszaporodott madarak a létfontosságú termést fenyegették. Azt megelőzően, 1946-ban pedig egyenesen bálnára fanyalodtak a britek. Bár a nyers bálnahús rém büdös volt, állítólag főzés után a penetráns szag eltűnt. Az Egészségügyi Minisztérium bálnahúsról kiadott tájékoztató füzete szerint "bár a nyers hús kevéssé tetszetős, és nem a legfinomabb grillezve vagy egyben főzve, a legtöbben meg sem tudják különböztetni a marhaszelettől, ha főzés előtt felszeleteljük vagy erősen fűszerezzük".

A bálnahús elkészítéséhez a Minisztérium recepteket is közölt, többek között a magyar gulyásét. Aggodalomra azonban semmi ok: ha nem jutnánk elég bálnahúshoz, az illetékesek szerint készülhet a gulyás fele-fele arányban bálnából és sertésből, marhából vagy bárányból, de ha minden kötél szakad, akár bálna nélkül is.

Mert az igazán bölcs háziasszony ma már bálnát takarít meg az unokáinak.



(kép innen)

2010. május 21., péntek

Sara la Kali

Május 24. az úton levők, a nomádok, a vándorok ünnepe Dél-Franciaországban. Camargue-ben, a Saintes Maries de la Mer nevű kisvárosban zajlik a romák hagyományos zarándoklata, ahová egész Európából érkeznek résztvevők. Ez a város a központja Sara la Kali-nak, a Fekete Sara kultuszának.

Sara kilétéről több legenda is kering, de valamennyiben összefűződik a sorsa a két Máriáéval, akikről a kisváros kapta a nevét. Sőt, egyes legendákban egyenesen három Máriáról van szó.

A hagyomány szerint Jézus keresztre feszítésénél jelen volt, majd feltámadását is elsőként észlelte Mária Magdolna, Mária Salome és Mária Kleofás. Ezt követően a három Mária (vagy csak a két utóbbi, akik valószínűleg Jézus nagynénjei voltak) tengerre szállt, hogy Egyiptomba, Alexandriába menjen, de Dél-Franciaországban értek partot.

A kép már eddig sem könnyen követhető (próbálja meg valaki a bibliai rokoni szálakat pontosan feltérképezni), de Sara eredete aztán végképp a homályba vész. Talán Mária Kleofás egyiptomi szolgálója volt, más források szerint Rajna-parti nemes vagy egyenesen törzsfő, akinek látomása volt arról, hogy eljönnek majd hozzá a szentek, aki jelen voltak Jézus halálánál, és segítenie kell nekik. Van olyan legenda is, amely szerint ő is a Máriákkal együtt menekülve érkezett, egy 1521-es könyvben pedig jótékony nőként tűnik fel, aki alamizsna gyűjtésével, kéregetéssel próbált másokon segíteni; innen ered az a hiedelem, hogy ő maga is roma volt. Újabb feltételezések szerint az indiai Durga isten kultuszát ültették át a romák keresztény keretek közé; ezt a párhuzamot támasztaná alá a két figura (Durga és Sara) fekete arca és a tény, hogy mindkettő szobrát a vízbe merítik az adott ünnep során, továbbá hogy Durgát Kali néven is tisztelik. Sara la Kali alakja Paulo Coelho A portobello-i boszorkány című könyvében is felbukkan.

Május 24-én Sara fekete szobra ünnepi ruhát kap, a hívők díszes palástokkal halmozzák el, majd másnap a körmenet keretében levonulnak a tengerhez a két Mária és Sara szobrával (a Máriákat a provanszálok viszik, Sarát a romák), és ez utóbbit megfürdetik a tengerben. Az ünnepséget napokig tartó zenélés és tánc övezi.



(kép: Josep Rivera, http://www.flickr.com/photos/joseprivera/3560213741)

Még csak álmodoztunk arról, hogy egyszer talán lesz egy kislányunk, de a nevét jóelőre eldöntöttük. Már túl voltam a terhesség felén, amikor - máig sem értjük, hogyan - egyszer csak egyikünknek sem tetszett többé a kiválasztott név. Kínlódtunk egy ideig, mi legyen helyette, aztán egyik nap a férjem előállt egy javaslattal, szinte félve, mert akkoriban volt a környezetünkben egy ilyen nevű illető, akitől mindkettőnket a hideg rázott. Ezek után biztosan nem számított rá, hogy azonnal rábólintok az ötletére. Néhány hetes volt a kicsi, amikor olvastam a Sara-kultuszról; döbbenet fogott el egy pillanatra, aztán nevethetnékem támadt. Olasz apa, magyar anya Írországban született gyermeke, jövőbeni utazások és költözések alanya - hát lehet az véletlen, hogy tudtunkon kívül az úton levők védőszentjéről neveztük el a lányunkat?

2010. május 11., kedd

Paradicsom




A férfi szerette azt a helyet, a sógora kertjét a városon kívül. Később annyiszor gyűltek ott össze, amikor már a hétvégi ház is megépült, de akkor még csak a kert volt, benne a paradicsomok. A férfi szerette a paradicsomot is, főleg a bokorról, a naptól felhevítve, bár ritkán jutott így hozzá. Kicsit ropogott a foga alatt egy-két porszem, amit nem sikerült letörölnie, de nem bánta.

Sokat nevettek később is ezen a képen, a kisebbik fiú kidugott nyelvén, ahogy a szája szélét nyaldosta; melengető élménnyé lényegült át az a napmeleg, leves paradicsom. Nézték a képet, és elmerengtek, mennyi minden történt velük azóta. Például megszületett a kislányuk. A fiúk iskolába kerültek, aztán megjárták a katonaságot; a legnagyobb dolgozni kezdett, a kisebbik tanulmányokba fogott. Hova lettek az évek, már lányok után járnak a fiúk, az ő lányuk is felserdült, tanulni kezd... Sose lesz vége a taníttatásnak?

De, vége lesz egyszer, de a férfi már nem ülhet ott a diplomaosztókon. Egy nagy ünnepet még megér: a legidősebb fiú esküvőjét. Az unokáit már nem várja meg.

A paradicsom meleg leve jólesően árad szét a szájában. Falatnyi életöröm; dehogyis sejti meg, hogy egyszer majd minden paradicsom őt idézi valakiknek, akik önfeledt nevetését hosszú évekre vele temetik.

2010. május 7., péntek

Tanulok

Imádom a bájos játékokat, gyakran elbűvöl egy-egy bohókás baba vagy igényes kivitelezésű fajáték. Most, hogy a kislányunknak vásárolhatok, örömest megragadom az alkalmat, ha valami kihagyhatatlanra bukkanok elérhető áron. Igazából ezt már a születése előtt elkezdtem; az első darabok között tettem szert például egy alvómanóra: tenyérnyi kendő,a csücskein görcsökkel, a fején hosszú bojtos sapi, mindez natúr színekben, arc nélkül. A leírásában az állt, a kicsik imádják rágni a csücskeit, az arca helyére pedig az anyukájukét képzelik; ennek elősegítésére javasolták, szorongassa kicsit magához az anyuka a játékot, hadd vegye át a testének illatát, annál jobban elnyugtatja majd a babát.

A kicsi nemhogy nem alszik az alvómanóval, de egy félpercnyi játékra sem méltatta. Inkább az én csücskeimet rágta, és gyanítom, az arca helyébe sem képzelt semmit. Igaz, ehelyett közvetlenül az én arcomba szuszog (együtt alszunk a nagyágyban, egy hetes korától fogva), így nincs is a képzeletére utalva. A férjem meg azóta is elneveti magát, ha előkerül az alvómanó, hogy milyen klassz játékot vettem magamnak.

Már ez az eset is szolgált némi tanulsággal, de a ma történtek forradalmi gondolatokat indítottak el bennem. A Meskán már nézelődtem egy ideje, olyan jó dolgokra lehet akadni, és elhatároztam, hogy onnan rendelek valami egyedit barátnőm kislányának első szülinapjára. A kiszemelt játékot az én kislányomnak is megmutattam szakvéleményezés céljából. A szűrőn jó eredménnyel átment, ezt követően viszont egy másik alkotás került a szeme elé, és akkor minden eldőlt. Szerelem volt, az a nem múló fajta. Ezt rögtön tudtam, amikor ütemes "kezembe" skandálásba kezdett, hogy megkaparinthassa a kiszemelt méhecskét.

Mit tehet ilyenkor egy eleve játékmániás szülő? Ír a méhecskés néninek, hogy küldje el nekünk az állatkát. Az erről való társalgás a kicsivel ki is töltötte a hetünket, naponta szóba jött az ügylet. Ma aztán majdnem elszalasztottam a postást, nem hallottam szegényt, már indulóban figyelt fel rémült kalimpálásomra a konyhaablakból (egy fültanú aztán megkérdezte, ki volt az a fontos személy, aki után olyan kétségbeesve visítottam, hogy "jaj, ne tessék elmenni!").

És akkor... belépett az otthonunkba a Játék. Így, nagybetűvel. Az első, akinek a kicsi negyedóráig sikongatta a nevét. Az első, akinek többször elismételte: drága. (Egyszer majd nekem is?) Az első, akit magával hozott az ágyba alváshoz. Az első, akit ő választott.

Nem tudtam, hogy ilyen fontos és ilyen örömforrás már 21 hónapos korban a szabad választás lehetősége. Nem tudtam, de most már tudom. És azt is tudom, hogy a jövőben már nem én választom a kicsi játékait. Legfeljebb a sajátjaimat, ha jól viselkedem.





2010. május 2., vasárnap

Beltaine

Imbolc ünnepe a fény visszatértéről szól februárban; május elsején, Beltaine-kor az életet, a gyarapodást ünneplik a kelták.

Az ünnep nevének második fele tüzet jelent, míg az első jelentése vagy fénylő, vagy egy valahai napisten nevéből származhat, akit Belenosnak hívtak, és olyasmi szerepe volt, mint a görögöknél, illetve a rómaiaknál Apollónak.

Beltaine előestéjén a druidák és követőik olyan magaslatokon, dombokon gyűltek össze, ahonnan jól látszott a napfelkelte. Azon a helyen nagy tüzet raktak, hogy a Nap erejét a Földre vonzzák, megtisztítsák az egész közösséget és bőség köszöntsön rájuk. A tűzhöz csak szentként tisztelt fát használtak, a hagyomány szerint kilenc ilyen van, de a források eléggé eltérőek a tekintetben, hogy pontosan melyek ezek (pl. fűz, mogyoró, tölgy).

Sok néphagyomány is fűződött ehhez a naphoz, ilyen volt például a harmatban mosdás, a vizek (kutak, folyók) szellemének való áldozás a vízbe dobott virágfüzérekkel, az aznapi első fejésből származó tej földre öntése a tündérek kegyeinek elnyerése végett (a következő fejésnél aztán közvetlenül whiskey-be vagy sherry-be fejték a tejet, saját fogyasztásra persze). A gyerekek mezőszerte sárga virágokat szedtek, amik az életadó napot jelképezték, ezekből koszorúkat fontak az ajtókra, szirmaikkal felszórták a ház padlóját, és a jegyesek is kis virágkoszorúkat ajándékoztak egymásnak. Sokfelé állítottak májusfát is, nem csak az egyes házaknál, de valamely keresztútnál egy élő fát díszítettek fel az egész közösség számára, amit aztán a mulatozás során körbetáncolhattak.



Valamikor én is kaptam májusfát, csodás élmény ez egy serdülő lánynak; tegnap a kicsit bicikliztettük a férjemmel, és a környékbeli májusfákból fotóztunk néhányat. Itt a bizonyíték: a kertek alatt lépked a szerelem...