2011. március 31., csütörtök

Vándorszombat 1.



Halogattam ennek a bejegyzésnek a megírását, mert nem szeretem leszólni mások munkáját. Márpedig egy fesztivál megszervezése kőkemény munka. Ebből még az sem von le, hogy az eredmény esetleg nem mindenkinek tetszik. Például nekem sem...

Két hete Paviában voltunk a ChocoMoments nevű csokifesztiválon. Nagyon vártam, idült csokifüggőként és egykori csokibolti eladóként is. Férjem és kislányunk is csokifüggő, így aztán gondolkodás nélkül nekivágtunk az útnak vonattal, mert átmenetileg kocsi híján voltunk.

Mivel sok képet készülök közzétenni, ezért nem ragozom hosszan azt, amit már nyilvánvalóvá tettem: a fesztivál nagy csalódás volt. Sok kiállító vett részt (a program szerint 34), ezek csillagászati áron kínálták a termékeiket. Félreértés ne essék, tisztában vagyok vele, hogy sokba kerül a kézműves csokik előállítása, és nem is azt vártam, hogy ingyen osztogassák, viszont úgy gondolom, egy ilyen rendezvény célja az lenne, hogy az adott készítőt szélesebb réteg is megismerje. Így viszont nem sok értelme volt kihurcolkodniuk, mert ugyanolyan ismeretlenek és személytelenek maradtak számomra mind a készítők, mind a termékeik, mint addig. Volt persze, aki kínált egy-egy falat kóstolót, és le a kalappal, de ez sem sokat javított az összképen. Persze ez nem (kizárólag) a készítők hibája volt; szerintem az is eleve elhibázott volt, hogy kapitális összeget kért az önkormányzat a kiállítóktól egy-egy standért (bár nem vagyok szakértő, főleg az itteni árak terén, de nekem túlzottnak tűnt). Pedig nem arra kellene ilyenkor összpontosítani, hogy a kiállítókon keressen a város, hanem hogy mekkora idegenforgalmi reklám egy ilyen fesztivál. Jó ötlet lett volna, ha a készítők összeállítanak egy kis bemutató kóstolót moderált összegért cserébe, mondjuk 4-5 falatka a legütősebb termékeikből, megfizethető áron. Akkor sem kóstoltam volna végig 34 stand termékeit, de biztosan úgy jövök haza, hogy új márkákat ismerek meg.

A másik dolog, amit nehezményeztem, hogy a kiírt programban olyan rendezvények is szerepeltek, amiknek aztán nyomát sem láttam. Ez történhetett akár az én hibámból is (netán nem találtam rájuk), de az megint a szervezésnek róható fel, ha nem átlátható a program. Többek közt az történt, hogy e-mailben bejelentkeztem egy műhelyprogramra ("Hogyan születik egy bonbon"), mire írásban biztosítottak, hogy be sem kell jelentkeznem, garantált lesz a részvételi lehetőség. A helyszínen viszont azzal szembesültem, hogy a meghirdetett műhelyprogram annyiból áll, hogy egy neves csokoládémester készíti a csokoládét, és egy korlát mögül bárki arrajáró nézheti tevékenység közben. Nyilván ebből is sokat lehet tanulni, csak akkor nem úgy kell meghirdetni, hogy az ember azt higgye, itt valamiben aktívan részt vehet.

Annak, hogy végül nem bántuk meg, hogy elmentünk, két oka van: az egyik, hogy Pavia egy kis gyöngyszem, és nagyon jó volt az utcákon sétálva gyönyörködni az épületekben, a másik pedig, hogy a helyi Harley Davidson Club jóvoltából a fesztivál ideje alatt ingyenes városnéző kisvonat működött. Ha nincs kisgyerekünk, biztosan eszünkbe sem jut felülni rá, így viszont csodás élményben volt részünk, amikor a kisvonat olyan városrészekbe is elvitt minket, ahová gyalog (babakocsival) nem jutottunk volna el. Közben a sofőr idegenvezetést is tartott, a Harley Club épülete előtt pedig megvendégeltek bennünket egy üdítővel.

A nap becsületét a nagybátyám mentette meg, aki épp nálunk volt látogatóban, és este elővarázsolt a poggyászából egy Roshen csokit, abból is a kedvencünket, a 80%-os kakaótartalmú, kakaódarabkákkal dúsított táblát. Ezt az ukrán gyártmányú csokit a nyíregyházi piacon lehet például beszerezni, és szerintem figyelemre méltó. Így történt, hogy az olasz csokifesztiválon a pálmát az ukránok vitték el.


a vásártér - Piazza della Vittoria









egy kilós csokiing


sörrel töltött csoki


csoki ízű sör


sós modicai csoki



(A modicai csokit régóta ismerem, mivel Szicíliában gyártják úgy, ahogyan azt az aztékok tették. A csokit úgynevezett hideg eljárással készítik, 40 fokon, ezáltal a cukor nem olvad el benne, hanem kristályosan megmarad, ettől a csoki állaga morzsalékos lesz. Nem az a klasszikus selymesen olvadó ízélmény. A Ciokarrua céggel a kiállításon találkoztam először, nagyon megragadott (ránézésre) a jázminos és a szentjánoskenyérfa ízű csokijuk. Palermóban annak idején egy másik cég termékeit ismertem meg, amely keskenyebb és vaskosabb tábláiról ismert. Ha lett volna a kiállításnak díjazottja, az számomra a modicai stand lett volna; az esztétikai benyomás okán is, továbbá emlékeim szerint ez volt az egyetlen stand, ahol kedvezményes vásárlásra is volt lehetőség. Modica, aranyérem!)



Silvio Bessone csokimester keze



helyi könyvesbolt kirakata



első kör a kisvonattal - indulás
(apa a babakocsira vigyáz)


második kör a kisvonattal - indulás


második kör a kisvonattal - érkezés

Három kép a kisvonatból, menet közben, alvó gyerekkel a kézben:




levezető séta:









2011. március 30., szerda

Egy jó szó

Eszternél szív alakú szappant lehet nyerni és sok szívmelengető pillanattal gazdagodni "Egy jó szó" nevű játékán. Köszönet neki a csodás ötletért, mely mára jóformán mozgalommá nőtte ki magát, és köszönet rozmaring&ibolyának, amiért rám gondolt a játékkal. Nagyon kellemes meglepetés volt, egyrészt mert vele nem régóta ismerjük egymást, másrészt mert már hallottam a játékról, de nem is álmodtam, hogy bárkinek is eszébe jutnék.

Két fontos tudnivalót idéznék Eszter blogjáról:

"- Akármennyi blogtársadnak küldhetsz "Egy jó szót", amivel ő egy pontot szerez, viszont egy embernek csak egyszer küldhetsz
- Nem kell megvárni, amíg Te kapsz pontot, ha tudomást szerzel a játékról, nyugodtan küldheted a virtuális öleléseket"

Most megyek ölelgetni...

2011. március 29., kedd

Aranydurbincs szpetszeszi módon (Váncsa István után)




Nem ismerem jól a tengeri halakat, és nem is tudom őket elkészíteni, pedig imádom valamennyit (és a család többi tagja is, ami nem elhanyagolandó szempont). Elhatároztam, hogy most, hogy elvileg dúskálunk bennük (legalábbis abban az értelemben, hogy könnyedén beszerezhetők), megtanulok végre pár halételt. A múlt héten Fabio bevezetett a tintahalsütés rejtelmeibe (majd egyszer erről is írok). Utólag kicsit szégyelltem, mennyit tüntettem el belőlük, de jó harminc évnyi lemaradást kell behoznom, ha a Palermóban töltött három évet nem számítom.

Tegnap viszont Váncsa mesterhez folyamodtam. Lakoma című könyvéből (mely lassan a szakácsbibliám lesz) választottam egy görög ételt (merthogy Görögországot és a görög konyhát is imádom).

Vettem a piacon egy aranydurbincsot, azzal büszkén hazavonultam. Otthon (hol máshol) észrevettem, hogy nincs megtisztítva. (Csak kicsit vagyok szórakozott újabban.) Nekiálltam felbontani, bár ilyet még sosem csináltam. Nem is volt addig gond, amíg porcba nem ütközött a késem (ami elég hamar bekövetkezett). Akkor feladtam az egészet, mondván, úgysem fog ez nekem menni.

Nem sokkal ezután váratlan telefonos segítség érkezett: anya hívott. Meséltem neki, hogy jártam, mire pár szóban elmondta, hogy bontsam fel a halat, és önbizalmat öntött belém. Eredményeképpen úgy elbántam a hallal, hogy még magamat is megleptem.

Eztán a halat kívül-belül bedörzsöltem egy fél citrom levének és egy deci olívaolajnak a keverékével, a maradékot ráöntöttem, hogy abban feküdjön. Sóztam-borsoztam kívül-belül, és állni hagytam (úgy két órát, mert sok minden közbejött, de elvileg feleannyi idő kell neki).


Egy kis fej hagymát összevágtam, két kanálnyi olajon odatettem dinsztelni, hozzáadtam két gerezd összeaprított fokhagymát. A megdinsztelt hagymához adtam aztán 4 lehéjazott, összekockázott paradicsomot, egy teáskanálka mézet, két fahéjforgácsot, egy darab szegfűborsot, vágtam hozzá petrezselyemzöldet, és hagytam főni. Kellett volna bele egy kis fehérbor, de nem volt itthon, hát nem került bele. Semmi sót nem használtam sem eddig, sem eztán, de ízorgia a végeredmény, és nem tűnik sótlannak.

Amikor a paradicsomos egyveleg felére beforrt, szűrőn átnyomkodtam kicsit. Sütőnk nincs, így serpenyőbe fektettem a halat, alá olívaolajat öntöttem, rá meg az átszűrt paradicsomos szószt. A tetejére még pár csepp olajat öntöttem, és fedő alatt sütöttem mérsékelt lángon kb. húsz percig. Aztán megfordítottam a másik oldalára, mindkét oldalát megszórtam zsemlemorzsával, alóla pedig rákanalaztam a mártást, és újra kapott néhány csepp olajat. Még kb. negyedórát sült, de nem néztem az órát; ha már átfőtt a hal, és a mártás besűrűsödött, akkor jó.


A hal omlósan puha lett, ízletes, a gerincéről könnyen lefordult. A mártás pedig olyan, de olyan, hogy legközelebb minimum kétszer ennyit készítek hozzá. Fabio szerint felkerülhet a listára (azaz máskor is készíthetem), úgyhogy neki is ízlett.


(Közben a többiek is elfoglalták magukat; a kicsi bizonyára jobban fogja ismerni a tengerlakókat, mint én.)