2010. december 24., péntek

Repüljetek, angyalok


Csutkailda angyalkái nálunk jártak vendégségben, aztán elrepültek távol élő barátainkhoz. Kívánom, hogy hozzátok is térjenek be apró szeretetangyalok, legyen szép ünnepe mindőtöknek.

Egy kis betlehemes a Nyírlugosi Népdalkörtől Dr. Gerzanics Magdolna jóvoltából (kattintsatok a hangzó melléklet feliratnál a lejátszás gombra).

Mi pedig az albérletkeresésnél tartunk! :)

Boldog ünnepeket!


2010. december 15., szerda

Kenyérmesék IV. - Pane cunzatu

Néha megkívánok egy kis olajos kenyeret. Csak egy percre teszem be a pirítóba a kenyeret, hogy átmelegedjen, a széle meg éppen csak ropogóssá váljon. Akkor meglocsolom olívaolajjal, megsózom, morzsolok rá bőven szurokfüvet (oregánót). Hagyományos szicíliai (paraszt)étel, mondjuk a mi zsíros kenyerünk megfelelője. A neve hellyel-közzel borított vagy takart kenyeret jelent (cunzare szicíliaiul: takarni, leteríteni, megteríteni, elkészíteni stb.).

Valahányszor ilyet eszem, Szicília közepén találom magam abban az ennai iskolában. A foglalkozás szünetében a tanárnők a folyosón állva pane cunzatuval kedveskedtek nekünk, kis helyi kóstoló, mondták, egyszerű kis semmiség, szegényes étel. A kenyér még meleg volt, és jobb szót nem találok rá: rusztikus. Egyszerű kis ízözön. A pillanatot visszahozza minden egyes alkalom, amikor ilyet eszem; mintha megint ott állnék, háttal az osztályteremnek, az ablakon át a tájra látok, zöld dombok, ezek szerint nem nyár volt, nyáron minden sárga arrafelé, a füvet kiperzseli a nap, de a tavasz olyan zöld, hogy mindig Írországba képzeltem magam.

Ennáról és a pane cunzaturól a román kislány jut még eszembe. A tanárnők megkérdeztek, nem tudnék-e pár szót váltani a kislánnyal; nemrég költözött ide, honvágya van még, jól esne neki hazai szót hallani. Addigra már megszoktam, hogy arrafelé nehezen különböztetik meg országunkat a környezőktől, azt pláne nem tudják, milyen nyelvet beszélünk mi, magyarok. (Saját főnököm bő egy évig mutatott be lelkesen lépten-nyomon, mint román önkéntest, bár jeleztem többször, hogy magyar vagyok; csak akkor szokott le róla, mikor a helyzettel némileg ismerősebb kollégáim szóltak neki, nem biztos, hogy én örülök e tiszteletbeli állampolgárságnak.) Ott Ennában nagyon sajnáltam, hogy egy szót sem tudok románul; annyit bírtam kinyögni, hogy carioca, ami talán filctollat jelent, ha ugyan nem a márkája volt ez a filctollnak, ami felködlött lelki szemeim előtt úgy a '80-as évek végéről. A román kislánynak ez is elég volt; rögtön mondta magyarul bűbájos mosoly kísértében, hogy jó napot, meg még vagy fél tucat szót. Hátrányom tudata nyomasztó volt.

Ilyesmik jutnak eszembe egy szelet olajos kenyérről.

2010. december 1., szerda

Nagymamám mézese


Ezt a bejegyzést mintegy huszonötödszörre készülök megírni, és ha még valami közbejön, feladom... Hol a kicsi ébred fel ötpercenként, hol az áram megy el ugyanilyen időközönként, én meg lassan azt sem tudom, miről is akartam írni.

Örökmozgó kétéves lánykám mellett csak minimálisan kóstolgatok bele az adventi készülődésbe. Most egyébként is kissé nehéz időszakot él meg, miután kísérleteztünk a fél napos bölcsivel, de nem ment a dolog, így feladtuk. Azóta kissé visszaléptünk az időben, anyán lógás lett ismét az első számú napi tevékenység.



Azért egy mézes sütire nekünk is futotta valahogy az időből és a türelemből. Nagymamám receptjét vettem elő, ezt még ő maga mondta nekem diktafonra (egy időben sok hangfelvételt készítettem a nála tett látogatások alkalmával). Volt elsőrendű segítségem a diódaráláshoz (és még a tésztába is maradt dió!), meg a szaggatáshoz is, ráadásul a nagynéném is befutott váratlanul, így csak az első adagnak kapott oda kicsit az alja, mert onnantól már volt gyerekfelvigyázóm (és milyen jó, mert így csak egyszer vertem le a tálcát a sütikkel, de csak annyi tört össze belőle, amennyit másnap teával úgyis meg kellett volna kóstolnom).
Mondjuk kettőnket is úgy lekötött a kis csitri, hogy csak az utolsó adagnál kaptunk észbe, hogy nem kentem ám meg tojással a sütik tetejét, így aztán nagyon világosak maradtak, nem lettek szép aranybarnák, mint a nagymamáméi (ő egyébként mindig kisvirág formájúra szaggatta, és nem csak karácsonykor készítette). Ízre olyanok, de az igazi az lenne, ha ő sütötte volna...



Mamuci mézese

30 dkg liszt
15 dkg porcukor
7 dkg darált dió
2 egész tojás
1 csapott mokkáskanál szódabikarbóna
1 csapott mokkáskanál fahéj
5 dkg zsír
2 evőkanál méz

A hozzávalókat összegyúrjuk, kinyújtjuk, szaggatjuk, és ha jut belőle agykapacitásunkból, megkenjük a tetejét tojással. Alacsony hőfokon sütjük (8 fokozatú sütőben a 3-as és a 4-es között sütöttem), nekem 7 perc alatt megsült. Ha a széle már barnul, készen van.