
Ennáról és a pane cunzaturól a román kislány jut még eszembe. A tanárnők megkérdeztek, nem tudnék-e pár szót váltani a kislánnyal; nemrég költözött ide, honvágya van még, jól esne neki hazai szót hallani. Addigra már megszoktam, hogy arrafelé nehezen különböztetik meg országunkat a környezőktől, azt pláne nem tudják, milyen nyelvet beszélünk mi, magyarok. (Saját főnököm bő egy évig mutatott be lelkesen lépten-nyomon, mint román önkéntest, bár jeleztem többször, hogy magyar vagyok; csak akkor szokott le róla, mikor a helyzettel némileg ismerősebb kollégáim szóltak neki, nem biztos, hogy én örülök e tiszteletbeli állampolgárságnak.) Ott Ennában nagyon sajnáltam, hogy egy szót sem tudok románul; annyit bírtam kinyögni, hogy carioca, ami talán filctollat jelent, ha ugyan nem a márkája volt ez a filctollnak, ami felködlött lelki szemeim előtt úgy a '80-as évek végéről. A román kislánynak ez is elég volt; rögtön mondta magyarul bűbájos mosoly kísértében, hogy jó napot, meg még vagy fél tucat szót. Hátrányom tudata nyomasztó volt.
Ilyesmik jutnak eszembe egy szelet olajos kenyérről.
S ebben a két percben amig végig olvastalak én is bejártam veled ezeket a vidékeket.Annyira jó téged olvasni!
VálaszTörlésDe jó hogy jelentkeztél. Nem is tudok most mást írni, egy percre kikapcsolódtam. MA EZ KÜLÖNÖSEN NAGY AJÁNDÉK VOLT.
VálaszTörlésPuszillak. CSilla
Krisz, Csilla, nagyon szépen köszönöm; nekem meg az annyira jó, hogy szívesen jöttök velem bármely vidékre...
VálaszTörlés