A süteménycsipeszt akaratán kívül nagyanyám hozta a családba. Brucknerék konyháján dolgozott Regőcén, idestova jó tíz éve főzött már rájuk. Szeretett náluk dolgozni, Brucknerné nem volt olyan háklis, mint az előző helyén a nagyságos asszony, a legkisebb gyereket meg nagyon megszerette nagyanyám. A kisfiú imádta a süteményeit, kedvence a zserbó volt, az hetente asztalra került, amíg lehetett.
Akkor is a konyhán dolgozott nagyanyám, amikor az oroszok rátörték az ajtót a családra. Éppen süteményt készült betálalni, a csipesszel a kezében rohant ki a hátsó kertre nyíló konyhaajtón, és Őrszállásig meg sem mert állni. Futtában aztán zsebre vághatta valamikor a csipeszt, mert a köténye zsebéből fordult ki már otthon, amikor reszketve lerángatta magáról az agyonizzadt ruhát. A csipesz láttán aztán újra zokogásban tört ki, és egyre csak a kis Henrik nevét ismételgette.
A csipeszhez nem volt szabad nyúlnunk, selyempapírba csomagolva rejtőzött egy fiókban. Nem a miénk volt, és Brucknerék bármikor visszajöhettek érte. Zserbót soha többé nem sütött nagyanyám.
Már nem élt, amikor egyszer eltűnt a csipesz a fiókból. Anyám félőrülten tette tűvé érte a házat, minket, gyerekeket vallatóra fogott, hova dugtuk, mit csináltunk vele. Másnap újra a fiókban volt a csipesz, mintha mi sem történt volna. Sokáig találgattuk, ki helyett szidtak meg bennünket, de csak jóval később hámoztuk ki a történteket.
Apám akkoriban adósságba keveredett, nem volt benne igazán hibás, inkább csak szerencsétlen. Titokban vette ki a fiókból a csipeszt, és bevitte a városba, hogy betegye a zálogházba. Zárásig állt a zálogház előtt tépelődve, aztán hazajött. Visszaadta anyámnak, aztán hónapokra eltűnt. Amikor kissé lesoványodva hazakerült, már nem volt tartozása, és anyámmal jobban szerették egymást, mint valaha.
Ma már nálam van a csipesz, azzal szolgálom ki a vevőket a cukrászdámban. Sokszor megcsodálják, már többször meg is akarták venni, de persze nem eladó. Hiszen csak kölcsönben van nálam; bármikor érte jöhet Bruckner Henrik fia vagy unokája. Zserbót minden nap tartok.
2010. június 3., csütörtök
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Megint egy gyönyörű családtörténet...
VálaszTörlésMilyen szép, megható...
VálaszTörlésKedves Zsuzsa és Marcsi, nagyon köszönöm, olyan kedvesek vagytok... Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ez egy rendhagyó családtörténet, mert nem a mi családunkról szól, hanem egy elképzelt eseménysort írtam le, de persze vannak benne olyan elemek, amik akár így is megtörténhettek valakivel. Most megyek, olvasom tovább a bográcsozós-kemencés kalandjaitokat, igazi élményt jelentenek!
VálaszTörlésHuncut vagy!:) Olvasás közben állandóan arra gondoltam,hogy ez most igazi történet,vagy valahonnan idézed? Csodaszép süteményes -nem is tudtam,hogy csipesznek hívják.:)
VálaszTörlésMammka, ennyi huncutság még belefér, nem? :) Egyébként én sem tudtam, hogy csipesznek hívják, sőt mai napig süteményfogónak hívom inkább, de állítólag ez a hivatalos megnevezése. (Megint tanultam valamit...)
VálaszTörlés:-) A történet nagyon kedves. A sütemények mellett írnod kellene. Kötelezően!:-)
VálaszTörlés.-) Háát vissza kell hogy jöjjek. A sütemények? Igazak? :-D
VálaszTörlésKedves Csilla, nagyon szépen köszönöm a dicséretet! :) Most kicsit szégyellős mosollyal be kell vallanom: a sütemények sem igazak. :D Néha eljátszom a gondolattal, hogy jó lenne egyszer egy cukrászdát vagy egy csokiboltot nyitni, de azt hiszem, rövid úton csődbe mennék, mert saját magam lennék a legfőbb törzsvásárlóm... :D
VálaszTörlés