Nagymamám mézese

Ezt a bejegyzést mintegy huszonötödszörre készülök megírni, és ha még valami közbejön, feladom... Hol a kicsi ébred fel ötpercenként, hol az áram megy el ugyanilyen időközönként, én meg lassan azt sem tudom, miről is akartam írni.

Örökmozgó kétéves lánykám mellett csak minimálisan kóstolgatok bele az adventi készülődésbe. Most egyébként is kissé nehéz időszakot él meg, miután kísérleteztünk a fél napos bölcsivel, de nem ment a dolog, így feladtuk. Azóta kissé visszaléptünk az időben, anyán lógás lett ismét az első számú napi tevékenység.



Azért egy mézes sütire nekünk is futotta valahogy az időből és a türelemből. Nagymamám receptjét vettem elő, ezt még ő maga mondta nekem diktafonra (egy időben sok hangfelvételt készítettem a nála tett látogatások alkalmával). Volt elsőrendű segítségem a diódaráláshoz (és még a tésztába is maradt dió!), meg a szaggatáshoz is, ráadásul a nagynéném is befutott váratlanul, így csak az első adagnak kapott oda kicsit az alja, mert onnantól már volt gyerekfelvigyázóm (és milyen jó, mert így csak egyszer vertem le a tálcát a sütikkel, de csak annyi tört össze belőle, amennyit másnap teával úgyis meg kellett volna kóstolnom).
Mondjuk kettőnket is úgy lekötött a kis csitri, hogy csak az utolsó adagnál kaptunk észbe, hogy nem kentem ám meg tojással a sütik tetejét, így aztán nagyon világosak maradtak, nem lettek szép aranybarnák, mint a nagymamáméi (ő egyébként mindig kisvirág formájúra szaggatta, és nem csak karácsonykor készítette). Ízre olyanok, de az igazi az lenne, ha ő sütötte volna...



Mamuci mézese

30 dkg liszt
15 dkg porcukor
7 dkg darált dió
2 egész tojás
1 csapott mokkáskanál szódabikarbóna
1 csapott mokkáskanál fahéj
5 dkg zsír
2 evőkanál méz

A hozzávalókat összegyúrjuk, kinyújtjuk, szaggatjuk, és ha jut belőle agykapacitásunkból, megkenjük a tetejét tojással. Alacsony hőfokon sütjük (8 fokozatú sütőben a 3-as és a 4-es között sütöttem), nekem 7 perc alatt megsült. Ha a széle már barnul, készen van.