Megint elmaradt egy-két beszámoló, de ami késik ugyebár... Ma viszont Jamie Oliver betört a konyhámba.
Kolbászos krumplilevest készültem főzni ebédre, és jött a kicsi, aki imád a konyhában sürgölődni, hogy hadd segítsen.
- Anya, játsszunk Jamie Oliverest, azt úgyis szereted! (Merthogy a múltkor megnéztünk egy részt együtt a Jamie vidéki konyhájából, a paradicsomosat.)
Elmart egy fokhagymagerezdet, meg egy kést (amitől enyhén megremegett a térdem, mert még sosem vágott semmit, de mindent el kell kezdeni egyszer). Kettévágta a vágódeszkán a fokhagymát, és olyan sikerélménye lett, hogy meg sem álmodtam volna. Szárnyalt a boldogságtól. Folytatta az aprítást, és közben profi módon kommentálta, amit csinált, ahogyan azt Jamie-től látta.
- A hagymát összevágjuk apró darabokra. 22 óra után betesszük a fazékba. (Slow food lesz ez, meglátjátok!) A fokhagyma tormából készül. A torma nem tudjuk, miből készül.
Egyszer csak a fokhagyma leve kicsit a szemébe spriccelt. Kimostuk, visszament aprítani, és ugyanolyan szakszerűen mondta tovább:
Szombat délután összegyűltünk 20-25-en
Petrarca egykori hajlékában. Még sosem jártam odabent. Nem is nagyon volt rá
alkalmam, mert 2010 szeptemberében bezárták a Cascina Linternót, miután
veszélyesnek találták az épületet. Csak két év múlva, 2012 szeptemberében
nyitották meg újra, azóta a neve Cascina Lintero Aperta, vagyis nyitott
mindenki előtt. Képeket sajnos nem tudtam készíteni, mert ugyanekkor a kicsi
éppen Montessori-foglalkozáson és festőórán volt (ez a kettő egy
foglalkozás keretében zajlott), és hát azt ugye mégiscsak fontosabb volt
megörökíteni, viszont legközelebb mindenképpen fotózni is fogok (jóformán
kéthetente van valamilyen rendezvény). Mire ezt leírtam, a Facebookon megjelentek Paolo Zandrini újságíró fotói, úgyhogy mégis tudok mutatni képeket.
A társaság főként az udvarházat gondozó
baráti kör tagjaiból állt, többségében hatvanas-hetvenes korosztály.
Számítógépről kivetítőn néztünk fotókat és egy kisfilmet a Remete Szent
Antal-napi tűzrakás folyamatáról.
Először
Angelo bácsi beszélt a Szent Antalhoz fűződő hiedelmekről, népszokásokról. (Ő
festette egyébként az ünnepre a zászlót is, amelyre Antal mögé a Cascina
Linterno került.) Elmondta, miért ábrázolják a szentet mindig egy sertés
társaságában, tűz mellett. Szent Antal leszállt a pokolba, hogy felhozza a
lelkeket. A disznója fel-le rohangálva elterelte az ördögök figyelmét, eközben
Antal felnyalábolta a lelkeket, a tüzet, majd végül az állatot, s így tértek
vissza mind együtt a földre.
A
téli tűzünnep gyökerei a kelta időkig nyúlnak vissza, akkoriban február elején
tartottak tűzünnepet, amit ma is ismerünk Imbolc néven, ez Brigid istennő ünnepe.
(S az Imbolc is kapcsolódik az állatokhoz, hiszen a jó tejhozam érdekében
végeztek rituálékat ekkor.)
Míg
nálunk meleghozók vannak, itt télvivőkről beszél a nép, pontosabban
„télkereskedő” szentekről (i quattro mercanti dell’inverno), ezek közül az első Szent
Antal, majd Szent Apollónia, akinek éppen tegnap, az összejövetel idején volt a
napja; harmadik Szent Mór, negyedik pedig Szent Sebestény. (Más források szerint a "hókereskedő" szentek, i mercanti della neve a következők: jan. 15. Szent Mór, jan. 17. Szent Antal, jan. 19. Szent Basszián, jan. 20. Szent Sebestyén, jan. 21. Szent Ágnes. A hideg fokozatai pedig a következők: Szent Mór, ördögi hideg; Szent Antal, démoni hideg, Szent Sebestyén, kutyahideg; Szent Ágnes, gyík fut az ösvényen. San Mauro, un freddo del diavolo; sant'Antonio, un freddo da demonio; san Sebastiano, un freddo da cani .A sant'Agnese la lucertola corre nella siepe.) Remete Szent
Antal ünnepén a szent megáldott képe került az istállóajtó vagy az istállóban
fekvőhelyül szolgáló priccs fölé az előző évi, elkoszolódott szentkép helyére.
Az állatokat is elvitték megáldatni. Ha a rossz idő miatt ez nem volt
lehetséges (például idén, mert tavaly a Cascina Caldera nevű udvarház, mely
Milánó-szerte híres állatairól, és egyfajta ingyenes állatkertként működik,
elhozta a jószágokat), akkor a tömbsót vitték el megáldatni, amit aztán
szétosztottak az állatoknak. A szent ünnepének éjjelén az állatok szája
beszédre nyílt, s annak is hangot adtak, ha a gazda rosszul bánt velük az év során.
A forralt boros üstbe pedig egy tűzben felforrósított szöget tettek, hogy az a
gonosz lelkeket elégesse.
Eztán
a főszervező és a baráti társaság elnöke, Gianni vette át a szót, és fotókkal
illusztrálva elmagyarázta, hogyan építették fel az ünnepi máglyát. Mégpedig
Vanzú-módszerrel, ami a kivitelezőről kapta a nevét, a nyolcvanon túl járó,
nyugalmazott tűzoltó Ferruccio Vanzúról. Fiával, az aktív tűzoltó Claudióval,
meg persze Giannival, Angelóval és másokkal együtt építette a máglyát egy héten
át minden délelőtt elképesztő alapossággal és munkabírással (ezek után nem
meglepő, hogy Gianni csak úgy írta le, hogy „nyolcvan elmúlt, de úgy ugrik,
mint a szöcske”). Az előadáson Ferruccio nem volt ott, mert éppen a nemzeti színház előadásán ült a gyerekei jóvoltából.
A
máglya két legfontosabb jellegzetessége, hogy csak hulladék faanyagok
felhasználásával készült, egyetlen darab fát sem vágtak ki hozzá (a metszésből
származó gallyakat használták), illetve hogy teljes egészében függőlegesen
épül. Az alaphoz raklapokat használnak, ezeket függőlegesen, a rövidebb
oldalukra állítva összekötik, hogy először egy kis kürtőt képezzenek, amin át
szabadon áramolhat majd a levegő. Eztán ugyanezzel az eljárással egy nagy kört
alakítanak ki az összekötözött raklapokból, amit aztán összekötnek a kürtővel
oly módon, hogy a lefedett részre (a dobogóra) fel lehessen állni. Az alapzat
teljesen üreges marad az utolsó napig, majd akkor fogják alálapátolni a
szalmát.
A
dobogóra, a kürtő fölé kerül az „üzemanyag”: két gyümölcsösládát
szembefordítanak, közé jó bőven szalmát tömnek, majd összekötik. (Gianni
elmondása szerint ilyenkor csodálatos nyárillat száll a szalmából a tél
közepén.) A megtöltött gyümölcsösládák köré összekötött vesszőnyalábokat
állítanak, majd utolsó rétegként fenyőágakkal borítják az egészet, ami
lepergeti az esetleges vizet. (A munkálatok során persze ponyvával takarták a
már elkészült építményt.) Az egészet
panettone-formájúra építik, tehát legömbölyített tetejűre, még véletlenül sem
hegyes, indiánsátor alakúra, hogy az égés során majd önmagára omolhasson be a
farakás. A tetejére persze az óévet jelképező bábut tűzik (egyik neve pigotta,
a másikat nem értettem, mert a milánói dialektust egyáltalán nem ismerem). A
bábu a Szűzanya irányába néz (a Cascina Linterno és a Milánói Dóm ugyanazon a hosszúsági körön van, s a Dóm tetején álló
Szűzanya-szobor felé néz a bábu). Az ünnep délelőttjén a máglya alját megtöltik
szalmával és gyümölcsösládákkal (azért nem hamarabb, hogy ne nedvesedjen át, és
hogy senkinek ne támadjon kedve előbb felgyújtani). A tüzet aztán négy gyerek gyújtja meg (felnőtt kísérettel persze) négy különböző ponton. Gyerekek, mert ezzel is a régiből az újba való átmenetet jelképezik, mint az óévet megtestesítő bábu elégetésével.
Amikor
a máglya már majdnem leégett, lapáttal a magasba dobálják a parazsat, és
figyelik, merre szállnak a szikrák. Ha nyugat felé, jó év ígérkezik; ha kelet
felé, nehéz esztendőre számíthatunk.
Az
előadás végén megnéztük a Paolo Zandrini újságíró által készített kisfilmet az építkezésről és az ünnepről,
majd sütit és kávét kaptunk, miközben körbejárt egy barna férfisapka
becsületkassza gyanánt. Aztán körbevezettek bennünket a Cascinában: láthattuk a
kápolnát, az udvart az egykori lakásokkal, valamint a régi kemencét, amit a
valahai lakók közösen használtak.
Két
hét múlva újabb előadás, „A fától a hegedűig” címmel. Arra nem tudok elmenni,
mert éppen méhésztanfolyamon leszek, de a következőn talán már ott lehetek.
Egyik barátnőm, akivel közös a fák iránti szenvedélyünk, felhívta ma a figyelmemet egy kisfilmre. Ha van egy szabad félórátok, érdemes megnézni.
Cserébe én a napokban a Facebookon keringő kisfilmet, a Paperman-t küldtem át neki. Ez csak hat és fél perces, egy tea- vagy kávészünet alatt megnézhető.
"Lampedusa és Linosa szigetének új polgármestere vagyok. 2012
májusában választottak meg, november 3-áig már 21 holttestet adtak át nekem.
Olyan emberekét, akik a tengerbe fulladtak, miközben megpróbáltak eljutni
Lampedusára. Számomra ez elviselhetetlen. Lampedusa számára hatalmas, fájdalmas
teher.
Segítséget kellett kérnünk a tartomány polgármestereitől,
hogy méltó módon eltemethessük az utolsó 11 holttestet, mert városunkban nem
volt több sírhely. Létesítünk majd újabbakat, de kérdem én: mekkora legyen a szigetem
temetője?
Nem tudom felfogni, hogyan tekinthető normálisnak egy
hasonló tragédia, hogyan lehet nap mint nap tudomást sem venni arról, hogy
például 11 személy, köztük 8 fiatal nő és egy 11, valamint egy 13 éves fiú
együtt vesszenek oda, mint múlt szombaton, egy olyan utazás alatt, mely
számukra egy új élet kezdetét jelentette volna. 76 személyt sikerült kimenteni,
de 115-en voltak, s a halottak száma mindig bőven meghaladja azon testek
számát, melyeket a tenger visszaad.
Felháborít, hogy szemmel láthatóan mindenki hozzászokott
ehhez a helyzethez. Megbotránkozom Európa csöndjén, azén az Európáén, mely éppen
most kapta meg a Nobel-békedíjat, és amely hallgat egy olyan tragédia láttán, mely
számai alapján igazi háború. Egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy az
európai bevándorlási politika az emberi életeknek ezen adóját a beáramlás csökkentéséhez
használja eszközül, ha nem egyenesen elrettentésként alkalmazza. De ha ezeknek
az emberek a bárkán való útrakelés máig az egyetlen reményük, úgy vélem, hogy
haláluk a tengeren Európa szégyene és becstelensége. A történelemnek ezen a
szomorú lapján, melyet mind együtt írunk, az egyetlen dolog, ami büszkeségre ad
okot, azoknak az olaszoknak a mindennapi helytállása, akik Lampedusától 140
mérföldnyire mentik az emberi életeket, miközben azok, akik mindössze 30 mérföldnyire
voltak a múlt szombati hajótöréstől, és a bajba jutottak segítségére kellett
volna sietniük gyors járőrhajóikon, melyeket előző kormányunk ajándékozott
Kadhafinak, tudomást sem vettek a segítségkérésről. E járőrhajókat viszont
sikeresen használják halászbárkáink elfogására, akkor is, ha azok líbiai
vizeken kívül halásznak.
Mindenkinek tudnia kell, hogy Lampedusa az, lakóival,
valamint a segítségnyújtásra és a befogadásra tett erőfeszítéseivel, aki emberi
mivoltukhoz méltóan bánik a bajbajutottakkal, és aki méltóságot ad hazánknak és
egész Európának.
Tehát, ha ezek a halottak csak a mieink, akkor minden egyes
vízbe fúlt után hivatalos részvétnyilvánítást akarok. Mintha fehér lenne a
bőre, mintha egy olasz fulladt volna vízbe a nyári szabadságán."
"Megnyirbálták a szárnyainkat", olvasható a szórólapokon és a plakátokon. Éppen egy éve, hogy a helyi könyvtár esti nyitvatartását az önkormányzat felfüggesztette. Nem anyagi okokból, hanem "kihasználatlanság miatt". A könyvtár jelenleg este fél nyolcig tart nyitva, míg korábban este nyolc után is lehetett olvasni, internetezni, DVD-t nézni, az ingyen elvihető könyveket tartalmazó rekeszben keresgélni.
Mi úgyszólván a könyvtár tőszomszédságában lakunk. Gyakran betérünk a játszótér után (rossz időben: helyett) a gyermek olvasóterembe mesekönyveket lapozgatni. A meseestekhez is itt veszek ki könyveket könyvtárközi kölcsönzéssel. Nyilván leginkább este nyolc előtt vesszük igénybe a könyvtári szolgáltatásokat, kisgyerekes család lévén. A diákok ide ülnek be tanulni, és ha azt nézem, hogy a környéken egyetlen szabadidőház, kulturális központ vagy bármilyen kikapcsolódásra alkalmas hely sincs, csak támogatni tudom az esti nyitvatartás visszaállítását.
A háztömbbulikat szervező csapatunk ifjúsági szárnya nyomtatta ezeket a plakátokat és szórólapokat. Online petíciót indítottak, és a youtube-on is van egy kampányfilmük, helyi szereplőkkel. Jövő hétfőn nyilvános gyűlés lesz a könyvtárban. Ott leszek...
Mostanában reneszánszát éli a magyarság őstörténetének kutatása. Mint mindent, ezt is lehet hiteles módon művelni éppúgy, mint sarlatánként. Ezt csak azért bocsátottam előre, mert nem tudom, honnan származik az alábbi szövegrészlet, de még az sem számít, ha nem hiteles forrásból. Ami számít, az benne van...
Torda Táltos egyszer azt kérdezte a tanítványaitól, miből tudják megmondani, hogy véget ért az éjszaka, és elkezdődött a nappal. Munguzd azt mondta:
–Ha a távolban látsz egy állatot, és meg tudod mondani, hogy az bivaly, vagy ló.
–Nem – mondta Torda.
–Ha ránézel távolban egy fára, és meg tudod mondani azt, hogy az körtefa, vagy szilvafa – mondta Boglárka.
–Ez sem jó – mondta Torda.
–Hát akkor mi a jó válasz? – kérdezték a tanítványok.
–Ha egy férfinek az arcába nézel, és felismered benne a testvéredet, vagy ha egy nőnek az arcába nézel, és felismered benne a nővéredet. Amíg erre képtelen vagy, mindegy hol áll a Nap, számodra továbbra is éjszaka van…
.jpeg)
