Róma Királya

 Egyszer volt, hol nem volt, a La Manche-csatorna túloldalán, de még Nottingham-en is egy kőhajításnyival túl, Derby városában élt egyszer egy Charles Hudson nevű lámpagyújtogató. Neki volt a legszebb munkája a világon: mást sem csinált, csak rendre fényt gyújtott mindenhol, ahol sötét volt. 

 Volt azonban valami, amit Charlie még a munkájánál is jobban szeretett: a postagalambjait. Talán azért is érdekelte ennyire a repülés, mert a lámpagyújtogatás közben is mindig az ég felé nézett - vagy azért lett lámpagyújtogató, mert így kedvére kémlelhette a sötét eget, ami oly ismerős volt a madarai számára... Nem is ez a fontos; inkább az, amit galambröptetéskor érzett. 

- Igaz ugyan, hogy Derby munkásnegyedében élek a Brook utcában - mondta, - és innen nem könnyű felemelkedni, de amikor a galambjaimat szabadon engedem, olyan, mintha egy részem velük repülne fénylő szárnyakon.

 Történt aztán 1913-ban, hogy galambversenyt hirdettek Olaszországban. Az olaszok földje messze van ám a Brook utcától, a nagy csatorna innenső oldalán, hegyeken-völgyeken túl; de még az országnak is a közepébe, Rómába kellett merészkedni a versenyhez. 

 - Felejtsd el, Charlie - mondták az ismerősök -, nehéz útvonal ez egy galambnak; ha elengeded, sosem látod többé.    

Charlie úgy tett, mintha nem is hallaná. Font egy csinos kis kosarat (mert hogy szavamat ne feledjem, a kosárfonáshoz is értett ám), gyengéden belehelyezte féltett galambját, és elküldte a versenyre abba a Róma nevű távoli városba. 

- Repülj, ahogy csak tudsz - mondta neki indulás előtt. - Váltsd valóra az álmomat!

Eljött a verseny napja. Hatalmas vihar tombolt, százával söpörte el a madarakat; nyomtalanul tűntek el örökre, mintha csak elköltöztek volna a szél birodalmába, Viharföldre. 

- Mi szóltunk előre, Charlie - mondták az ismerősök -, igazán tudhatnád már, hogy mifelénk az álmok nem válnak valóra.

- Tudom - felelte Charlie, - de néha unok már a földön járni. Ilyenkor az ember két dolgot tehet: vagy kúszni tanul meg, vagy repülni. Én repülni szeretnék. 

S erre aztán áldomást kellett inni, mert jól volt ez mondva. 

A csöndes iddogálást egyszer csak egy kiáltás szakította félbe: 

- Hazajött! Róma Királya hazajött! A tetődön ül!

Charlie remegő lábbal futott hazáig. A háztetőn ott burukkolt valóban Róma Királya.

- Jöjjön le felséged! - hívta Charlie. - Szállj le, kedvesem! Megcsináltad; valóra váltottad az álmomat!

S az ünneplő barátok gyűrűjében Charlie örömtől sugárzó arccal így szólt:

- Amikor a galambjaim repülnek, fénylő szárnyakon én is velük tartok. 

*

"Új hajtások a mesefán" címke alatt olyan igaz történeteket gyűjtök, amik mai népmeseként is megállnák a helyüket. Fennmaradásukat igyekszem elősegíteni azzal, hogy itt leírom őket. 

Róma Királyáról dal is született, a szerzője Dave Sudbury, az írásom során az ő dalszövegét vettem alapul. Én most az Unthanks verzióját linkelem be ide, mert az a kedvencem. A képen valóban Charles Hudson látható, a youtube-on láttam egy videóban, onnan emeltem le képernyőfotó segítségével. A megnyert verseny után sokan meg akarták venni tőle Róma Királyát, még Amerikából is érkezett rá ajánlat, de Charlie nem adta el a madarát. 

Charlie Hudson 1874-ben született, 1958-ban hunyt el 84 évesen. Róma Királya nevű galambja földi maradványait 1946-ban a Derby Múzeumnak adományozta, ahol azóta is áll kitömve. A madár, amely 1610 km-t repült vizek felett, hegyek felett, gyilkos viharban, lassan 75 éve mozdulatlanságba dermedve emlékeztet arra, hogy az álmok néha valóra válnak. Szerintem egy mese sokkal alkalmasabb erre. Ha megérintett a története, mondd el valakinek. 

Ez a csönd (hat) éve volt

Hogyan lehet bepótolni hat év eseményeinek a leírását? 

Sehogy. Meg sem próbálom, csak folytatom mostantól. (Azért lehet, hogy írok majd néhány visszatekintő bejegyzést is.) 

Hat éve ismerkedünk Szaúd-Arábiával, de ez az első itt töltött nyarunk. Nem tudtunk hazautazni a járványhelyzet miatt, így a nyári szünet a négy fal között telt. Napközben lehetetlen kimozdulni a hőség miatt (miközben ezt írom, 43 fok van odakint, de pár hete a 46 volt a jellemző). Korán sötétedik, egész évben este hat körül: akkor már meg lehet próbálkozni egy sétával, jó eséllyel már csak 38 fok körüli a hőmérséklet. Csak az a kérdés, mekkora a páratartalom, mert amikor mondjuk 70%, az olyan, mintha az ajtót kinyitva egyből egy szaunába lépnénk át. Az ablaküvegen megadóan csorog le a lecsapódó víz, mint monszun idején, csak hang nélkül. 

Március óta nagyrészt önkéntes karanténban vagyunk. Két hétre hivatalossá vált, amikor a férjem irodájában néhányan megbetegedtek. Hat hónapja kizárólag online vásárolunk, ez a heti élelmiszerbevásárlásra is vonatkozik. Visszasírjuk a régi szép időket, amikor a bevásárlást csak simán elpakoltuk a hűtőbe anélkül, hogy minden külső csomagolást lehámoztunk, minden egyes terméket átfóliáztunk vagy elmostunk volna. Húsvétkor 3 napra tojás nélkül maradtunk, mert pár hétig nem lehetett sehol kapni, ettől eltekintve nem volt fennakadás az ellátásban. Az iskola (a céges amerikai suliról van szó, ahová a lányaink járnak) márciusban bezárt, év végégig online oktatás folyt (a nagycsoportosnak előre felvett videókkal, az ötödikesnek élőben tartották a tanárok az órákat a neten). Júliusban volt 3 hét nyári suli, napi 3 órában tartottak kreatív foglalkozásokat a gyerekeknek, harminc-negyvenféle foglakozás közül választhattak. Tíz nap múlva kezdődik az új iskolaév, továbbra is távoktatásban. Egy hét múlva kiderül, ki lesz a tanáruk, kik lesznek az osztálytársak (minden évben új osztályokat alakítanak ki, és csak pár nappal évkezdés előtt derül ki, melyik tanárhoz kerültek). A gyerekeknek lelkileg nagyon megterhelő, hogy hónapok óta megszűnt mindenféle társas érintkezésük, így a nyári szünetben engedtük őket összejárni és játszani egy testvérpárral, akikkel pont egyidősek - a kockázat minimalizálásával mindketten társasághoz jutottak. 

Minket meg az tart mentálisan épen, hogy a férjem a kávéról tanul és pörkölőtanfolyamot végez, én pedig újra mesélek. Még a milánói (baggiói) időkben kezdtem meséket felolvasni olaszul, aztán januártól az egykori meditációs csoportunk vezetője, Elena nekiállt online mantraesteket tartani. Nem sokkal később egy srác improvizált sámánénekes esteket szervezett, harmadikként csatlakoztam hozzájuk a mesékkel. Az egykori baggiói mesecsoport tagjai is jöttek ismét meséket hallgatni, nagyon szép folytatólagosságot adva a felolvasásoknak, és sok új ismeretséget is kötöttem a meseesteknek hála. Aztán felkértek egy rendhagyó alkalomra is, ahol egy különleges kozmetikai szalon (á, dehogy, sokkal több annál, szellemi műhely és családi tűzhely) törzsközönségének olvashattam meséket - nagyon különleges élmény volt számomra is. A meseolvasás mellett meseközvetítéssel is foglalkozom, erről és egyéb mesés terveimről majd szépen apránként írok nektek - ha csak el nem tűnök újabb hat évre a következő bejegyzésig.