2010. április 28., szerda

Vigyázz, kész, főzz! - VKF 34.





Régóta érdeklődve figyelem a VKF kiírásait és a beérkezett pályaműveket. Amikor megláttam Duende inspiráló kiírását, úgy döntöttem, ezt én sem hagyom ki.

Fejben gyorsan végigvettem az általam ismert afrodiziákumokat, de igazából kezdettől fogva a fahéj uralta minden gondolatomat. Lelki szemeim előtt megjelent egy ágyban, neglizsében elköltött nyugodt reggeli (amilyenünk mostanában nemigen van, de az sem utolsó, mikor az ember arra ébred, hogy sajtkukac gyermeke lába az arcát tapodja). Tehát reggelire mondjuk egy fahéjas vajas pirítós, de rég is csináltam ilyet, aztán ebédre megpróbálhatnám újrakreálni egykori (kizárólag nagyüzemi méretekben főzni képes) lakótársunk fahéjas csirkéjét. Desszertnek lehetne fahéjas sült macesz vaníliafagyival, és addigra már meg is unnánk a fahéjat egy jó időre.



Ezen a ponton kíváncsiságból belekukkantottam a Wikipédiába, mit mond az afrodiziákumokról. A fahéjat meg sem említi (mi több, a csokit sem), szerepel rajta ellenben az édeskömény és a spárga.

Az édeskömény egyik személyes kedvencem, bár szerintem kifejezetten szűzies eledel, semmi bűnös nincs benne, még kalória is alig. Legfeljebb az lehet izgató, mennyibe kerül nálunk, de ettől inkább magas vérnyomásunk lesz, nem szerelmi vágyunk. A spárgáról meg úgy tudtam, vízhajtó, ami szerintem mondjuk annyira nem romantikus, de talán a pajzán formája lehet az, ami egy Afrodité volumenű vérmesebb istennő számára kedvessé teszi. Jó, akkor legyen spárga, intettem búcsút a buja fahéjnak.



A spárgához tulajdonképpen gyönyörű emlékem fűződik: leendő férjem elsőként tejszínes-spárgás tésztával igyekezett elbűvölni a konyhában. Persze hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog, most csak fehér spárgát kaptunk, pedig ehhez az ételhez a szép vékony, zöld spárga illik. A főzés során én ugyan barátilag megkérdeztem, nem kellene-e darabolni valamilyen módon az alkarnyi facsemetéket, de akinél a fakanál, az dönt, nem daraboltuk. Ebből kifolyólag a végeredeményt látva egy pillanatra felvisított bennem a költő, kérdvén: "Karóval főtt-é, nem csirággal?", de jobbnak láttam, ha kiáltása más fülébe nem jut el. Azért a tisztesség kedvéért megjegyzem, hogy képünk csak illusztráció, a spárgás tészta egyébként merőben más arculatát mutatja, ha vékony, zöld spárgával készítjük.



Leányfogó tészta (ha csak vastag fehér spárgát kaptunk, és nem is daraboltuk fel, akkor Anyósrettentő tészta)

A spárga fás szárvégeit levágjuk, a spárgát sós vízben megfőzzük. A főzővizet nem öntjük ki (férjem szerint az az igazán jó spárgás tészta titka, hogy a tésztát a spárga főzővizében főzzük meg). Serpenyőben olívaolajat hevítünk (kb. 2 evőkanálnyit), ezen egy kis apróra vágott hagymát dinsztelünk, amit mi ma teljesen elfelejtettünk, de férjem pókerarccal közölte, hogy ezt az ételt hagyma nélkül is lehet készíteni. A hagyma után vagy helyett a főzővízből az olajba szedjük a spárgát, kicsit hagyjuk benne fonnyadni, aztán ráöntjük a főzőtejszínt, adunk hozzá szerecsendiót, és kicsit összemelegítjük az egészet. Eztán már csak a szimpla tésztafőzés van hátra, majd jól összekeverjük a tésztát a spárgával, hogy a tejszínből mindenhová jusson. A tetejére kellene egy kis reszelt parmezán, de csak trappista volt itthon, és úgy voltunk vele, eléggé megcsúfoltuk már a tésztát anélkül is.

Tulajdonképpen a spárgás tésztában az a legjobb, hogy ilyen látványban gyönyörködhetek:



¤¤¤

A kiírás szerint verseket, novellákat is írhatunk az ételek mellé. Tudom, hogy sokkal eredetibb lenne, ha tényleg önálló ihletésű irományokat mellékelnék, de az az igazság, hogy véletlenül épp eszembe jutott egy vers és egy novella, ami szerintem tökéletes kísérője lenne a Leányfogó tésztának. Nézzétek el nekem, hogy nem saját műveket küldök (és higyjétek el, jobban jártok így)!

A legpajkosabb szerelmes vers, ami tavaszi és üde és bájos, természetesen Robert Burns Falusi randevúja Szabó Lőrinc fordításában.

FALUSI RANDEVÚ

Van itt valaki? Ki kopog?
Én vagyok, mondta Findlay.
Takarodj, senki sem hivott! -
Ugyan már, mondta Findlay.
Lopni indultál? Mit csinálsz?
Megsúgom, mondta Findlay.
Valami rosszban sántikálsz. -
Nem rossz az, mondta Findlay.

Ha most kinyílna ez a zár -
Csak nyílna, mondta Findlay.
Nem alhatnék el újra már. -
Nem bizony, mondta Findlay.
Ha benn volnál, szobámban, itt -
Bár volnék, mondta Findlay.
Itt rostokolnál hajnalig. -
Hát hogyne, mondta Findlay.

Ha itt maradsz ma éjszaka -
Maradok, mondta Findlay.
Vigyázz, hogy épen juss haza! -
Vigyázok, mondta Findlay.
S bármi essék is idebenn -
Hadd essék, mondta Findlay.
Mindhalálig titok legyen! -
Titok lesz, mondta Findlay.


Még több Burns-verset (többek között a csodálatos John Andersont, amit úgy szerettem Ruttkai Éva előadásában) a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán találhattok.



A novella pedig olasz e-mailekben terjed, most már néhány blogon is fent van; nem tudom, magyarul elérhető-e már, úgyhogy ezt most az én szerény fordításomban olvashatjátok:

Azt mesélik, egy nap összegyűltek a Földön az érzelmek és az emberi tulajdonságok. Amikor az Unalom már harmadszor mutatkozott be, az Őrület, aki mindig is kissé bolond volt, azt javasolta:
-Játsszunk bújócskát!
Az Érdeklődés felvonta a szemöldökét, a Kíváncsiság pedig nem állta meg, hogy meg ne kérdezze:
-Bújócskát? Az meg micsoda?
-Egy játék - magyarázta az Őrület, - én eltakarom a szemem, elszámolok egymillióig, ti meg közben elbújtok, és a számolás végeztével akit elsőként megtalálok, az áll a helyemre a játékban.
A Lelkesedés táncra perdült az Eufóriától kísérve. A Vidámság addig ugrándozott, míg meg nem győzte a Kételyt, sőt még a Közönyt is, akit pedig sosem érdekelt semmi. De nem mindenki akart részt venni a játékban. Az Igazság nem akart elrejtőzni. Minek, ha a végén úgyis felfedezik? A Gőg úgy vélte, ez nagyon együgyű játék (de igazából az zavarta, hogy nem ő találta ki), a Gyávaság pedig nem akart kockáztatni.
- Egy, kettő, három... - kezdett számlálni az Őrület. Elsőként a Lustaság bújt el, aki az első útjába eső kő mögé rogyott le. A Hit az égbe szállt, az Irigység pedig a Diadal árnyékában húzódott meg, akinek saját erejéből sikerült a legmagasabb fa csúcsára másznia. A Nagylelkűség alig tudott elbújni, minden egyes hely, amit talált, nagyszerűnek tűnt valamelyik barátja számára. Mit szólhatna egy kristályvizű tóhoz? Ideális a Szépség számára. Egy fa lombja? Tökéletes a Félszegségnek. Egy pillangó szárnya? A legjobb hely a Gyönyörnek. Egy szélfuvallat? Csodás a Szabadságnak. Így aztán a Nagylelkűség végül egy napsugár mögé rejtőzött.
Az Önzés épp ellenkezőleg azonnal jó búvóhelyre talált, mely szellős volt, kényelmes és csak az övé. A Hazugság az óceán mélyére húzódott (nem is igaz, mert a szivárvány mögé). A Szenvedély és a Vágy egy vulkán közepébe. A Feledékenység... nem is emlékszem, hová.
Amikor az Őrület 999 999-ig jutott a számolásban, a Szerelem még nem talált alkalmas búvóhelyet, mert mind foglalt volt, mígnem megpillantott egy rózsabokrot, és végül annak a virágai közé rejtőzött.
- Egymillió! - kiáltotta az Őrület, majd nekifogott a keresésnek. Elsőként a Lustaságra bukkant rá, csak három lépésnyire egy kőtől. Aztán meghallotta a Hitet, amint Istennel vitázik teológiai kérdésekről, a Szenvedély és a Vágy remegését is megérezte a vulkán mélyéről. Véletlenül ráakadt az Irigységre, és ebből rájött, hol keresse a Diadalt. Az Önzést nem találta meg; az elmenekült a búvóhelyéről, amikor észrevett ott egy darázsfészket. A sok gyaloglás után az Őrület megszomjazott, és a tóhoz érve felfedezte a Szépséget. A Kétellyel még könnyebb dolga volt; az még mindig egy helyben ült, mert el sem döntötte, hova bújjon. Végül mindenkit megtalált: a Tehetséget a friss fűben, a Félelmet egy sötét barlangban, a Hazugságot a szivárvány mögött , és utolsóként a Feledékenységet, aki már nem is emlékezett rá, hogy bújócskáztak.
Csak a Szerelmet nem látta sehol. Az Őrület kutatta minden fa mögött, a kövek mögött, a hegycsúcsokon, és amikor már éppen feladta volna, észrevette a rózsabokrot, és megbökte az ágait. Hirtelen fájdalmas sikoly hallatszott: a tövisek megsebezték a Szerelem szemét.
Az Őrület azt sem tudta, mihez kezdjen: sírt, könyörgött, rimánkodott, bocsánatért esedezett, végül pedig megfogadta, hogy a vezetőjévé lesz. Így aztán mióta először bújócskáztak a Földön, a Szerelem vak, és az Őrület kíséri.

2010. április 23., péntek

Nagynéném hozott a héten pár szál virágot a nagymamám kertjéből. Olyan hihetetlen: ő már sehol, de a virágai most is nyílnak; még holtában is megszépíti az életünket.



Nagymamám anyjáról meg az ő ruháiról meséltem már korábban. 86 évét mindvégig tevékenyen élte. 27 évet özvegyen töltött, ezalatt még egy fogadott gyermeket is felnevelt. Télikabát helyett egy kártolt gyapjúból készült vastag fekete kendőt hordott; háromszög alakban a hátára borította, elöl keresztbe vette magán, aztán hátul a háromszög csücske alatt összekötötte a rojtjait. Reggelente felöltözött, megfésülködött, egy kupa vízzel csak úgy a szájából megmosdott, a gelebébe (az inge elejébe) betett egy darab kenyeret, aztán nekiállt kapálni, gyomlálni, mikor mi tennivaló volt. Ha megéhezett, álltában harapott a kenyérből, aztán folytatta a munkát. Az arra járókat mind egy szálig megállította, mindtől megkérdezte: "Hova mész, fiam?", aztán a kezükbe nyomott pár szem gyümölcsöt azzal, hogy "vidd csak haza a pulyáknak".

Amikor a napi munkát elvégezte, és a hosszú nyári napból maradt még ideje sötétedésig, nekivágott, és sebes léptekkel rokonlátogatásra indult a szomszéd faluba. Amerre elhaladt, kérdezgették: "Hova megy, Mari néném?". "Átlépek mán Petribe", mondta ő. "Ilyenkor?", csodálkoztak, "hiszen mindjárt sötét lesz!" "Addigra visszaérek", volt a válasz, és lépdelt tovább szaporán, csak úgy ringott az a bő szoknyája. Petribe vagy 8 km volt az út, ugyanannyi vissza, hát tényleg nem időzött sokat a rokonoknál, csak kikérdezte, hogy vannak, kiosztotta a tanácsait, aztán fordult is vissza.



A héten megrázó temetés volt a nagymamám falujában, ott volt tán az egész falu, még az elszármazottak is. A temetőben, jó 35 éve halott dédanyám sírja mellett elhaladva valaki megjegyezte: "Na, itt meg az a Mari néni nyugszik, aki átlépett Petribe".

Nagymamám a virágait hagyta itt velünk, dédanyám a szapora lépteit.

2010. április 18., vasárnap

Napisten hátán viharisten

Valamikor sokat jártam antikváriumba, ott jutottam hozzá Thor Heyerdahl életrajzi regényéhez is (Arnold Jacoby: Senor Kon-Tiki). Akkoriban nagyon izgatott a földrajzi felfedezők kalandos élete, így ez a könyv is elbűvölt.

1947-ben egy férfi, akit a skandináv viharistenről neveztek el, 5 társával egy balsafa tutajon 101 nap alatt Peruból eljutott Polinéziába, mintegy 8000 km-t utazva az óceánon. Az expedíció és maga a tutaj a Kon-Tiki nevet kapta az inka napisten tiszteletére. Ez volt leghíresebb expedíciója, bár még több is követte.

Rajongásom odáig fokozódott, hogy írtam Heyerdahlnak egy levelet. Tudattam vele, mennyire tisztelem azért, amit egész életében csinált, és hogy ő az én példaképem. A borítékra címzésként csak annyit írtam a nevén kívül, hogy Oslo, Norvégia; gondoltam, ha hozzám eljutnak a hiányos címzésű levelek, egy nemzeti hősről úgyis tudja a posta, hol lakik.

Nem csalódtam. Válaszként egy képeslap érkezett, mely a bálványomat ábrázolta lóháton, Peruban.



Legközelebb végzős egyetemistaként hallottam róla. Úgy rémlik, a rádióban mondták be, hogy hosszú betegeskedés után 2002. április 18-án, 88 évesen elhunyt. Az utolsó napokban elutasította a mesterséges táplálást, hogy szenvedéseit ne nyújtsa meg.

Bejárta a világtengereket, majd végleg elhajózott az én hősöm. Ma azért emlékezem rá hálával és megbecsüléssel, mert világhíre dacára megmaradt annyira emberinek, hogy válaszra méltatta egy 14 éves kislány rajongó szavait.

2010. április 11., vasárnap

J.A.

Még csak pár hete ismertem azt a palermói építészhallgatót, aki ma a férjem, amikor egyik délután kimentünk a tengerpartra. Az ismerkedés elején tartottunk, egymás világának kölcsönös felfedezése izgatott minket. Aznap a tengerparton ülve kezébe adtam a kétnyelvű József Attila-kötet, és megmutattam neki a kedvenc verseimet.

Annyira megtetszettek neki a versek, hogy úgy érezte, másoknak is meg kellene ismerniük azokat. Ebből született a mi József Attila-projektünk: egy rakás fénymásolatot készítettünk a legszebb versekből, és elhatároztuk, hogy egyik éjszaka teleplakátoljuk Palermót.

Végül nem tettük meg, pedig szép lett volna. De nem számít igazán; a kötet utazik velünk, a versek köztünk élnek.

A költészet napja van, József Attila születésnapja.


***


Megzenésített József Attila-versek egy másik építésztől, Sebő Ferenctől:

Hetedik
Harmatocska
Áldalak búval, vigalommal
Rejtelmek

Küldöm őket szeretettel Panka-Annának, akinek szintén volt Palermóban kétnyelvű J.A.-kötete.

2010. április 8., csütörtök

Díjat kaptam-féle

Terike (Szánter) gondolt rám a Született tehetség-díjjal, itt is szeretném megköszönni a kedvességét.

Egy viszonylag új blog életében nagy pillanat az, amikor az első (vagy egyetlen) díj megérkezik. Ezért számomra is meglepő, hogy tulajdonképpen mégsem szeretném én ezt a díjat. Pedig tényleg nagyon örülök neki, de amikor valami úgy kezdődik, hogy "ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül", attól nekem rögtön ellenvetésem támad. Persze tudom én, hogy az igazi problémát nem az jelenti az életben, hogy közzé kellene tennem a blogomon például a cipőméretemet, bár nem tudom, mennyiben képezi ez szerves részét a rólam alkotott benyomásnak.

Hogy rövidre fogjam: úgy gondoltam, amellett, hogy tényleg hálásan köszönöm Terikének, hogy kitüntetett a figyelmével, a fenti díj elfogadása helyett inkább új díjat alapítok (szabad ilyet?). Az új díj neve "Szebbé teszed a világot!", szabály pedig egy darab sem fűződik hozzá. Inkább afféle üdvözlet bloggerek között. Annyi embernek adható tovább, amennyinek csak akarjuk, vagy akár senkinek. Nem muszáj kitenni a blogon a díj képét. Nem kell kötelezően megválaszolni kérdéseket, de ha valaki szívesen leírja bármilyen jellegű gondolatát a díj kapcsán, azzal csak gazdagodunk mindannyian. Én még nem sok olyan bloggal találkoztam, ami ne lett volna méltó az olvasásra (ez a bloglistámon is látszik, mert lassan a végtelenbe nyúlik), úgyhogy szívem szerint minden bloggernek megítélném ezt a díjat. Hiszen ahogy a kép is mutatja: apró kis cseresznyevirágok vagyunk, és együtt ilyen hatalmas, gyönyörű fát alkotunk.



Hogy rajtam kívül másnak is legyen esélye adományozni ezt a díjat, én az alábbi fantasztikus bloggereknél indítom el, akiknek rengeteg szép élményt köszönhetek:

nemisbéka (Domestic Goddess)
Cserke (Mixed pickles)
Annás (Annás kertje)
Marcsi (Limara péksége)
Mamma (Dalla cucina per te)
Hendimédi (Hendimédi - a nemez csodái)
Mammka (Mammka kuckója)
Ilda (Csuhéba zárt kis világ)
Nika (welcome to nikaaland)
Enikő (The secret garden)
Kata (katafoltok)
Írisz (Artista blog)
fércművek
Terike (Szánter blogja)
bodzazsuzsa (Egy csepp falusi élet)
krisz (Szivárvány-varázslatok)

2010. április 4., vasárnap

Az ördögök tánca



Prizziben húsvétvasárnap az ördögök hatalomra törnek.

Először a halál személyesen járja végig az utcákat táncolva az ördögök kíséretében, kezében íjjal és nyíllal. Az ördögök a nézelődők közül is el-elkapnak valakit és magukkal ragadják a pokolba, ahonnan azonban van visszatérés: pénzfelajánlással megválthatják magukat a szerencsétlenül jártak.

A nap fénypontja a jó győzelme a rossz felett: a tömeg vállán viszi egymás felé a Szűzanya és Jézus szobrát, akiknek találkozását az ördögök igyekeznek megakadályozni. A harmadik kísérletre azonban a Szűzanya ledobja gyászköpenyét, kivillan égszínkék ruhája, a Jézust kísérő két angyal pedig karddal lecsapja az ördögök fejét.

Az alábbi képekkel és a youtube-on talált videóval kívánok kellemes húsvétot mindnyájatoknak, valamint azt, hogy hasonlóképpen győzedelmeskedjen a jó az életetekben esetleg jelen levő rossz dolgokon.



















2010. április 1., csütörtök

Albán húsvét

Egyik legemlékezetesebb húsvétom az volt, amikor férjemmel a szicíliai hagyományok nyomába szegődtünk. Délelőtt Piana degli Albanesi-ben jártunk, a délutánt pedig Prizziben töltöttük.

Piana degli Albanesi (röviden: Piana) az öt szicíliai albán falu egyike. Az ortodox albánok a XV. században menekültek ide muzulmán üldözőik elől. Pianán kívül Mezzojuso, Santa Cristina Gela, Contessa Entellina és Palazzo Adriano lakosai őrzik máig az albán nyelvet, mellette persze az olaszt és a szicíliai dialektust is beszélik, felirataik is kétnyelvűek. Pianában minden évben látványos eleme a húsvétnak a hagyományos viseletben történő felvonulás; a nők gazdagon diszített ruhái igen drágák és gyakran a családon belül öröklődnek.

A viselet mellett Piana még a cannoli nevű ricottás édességről is híres, ami ugyan Szicília-szerte megtalálható és nem albán eredetű, de az itteniek mesterien készítik.