Bálnagulyás

(kép innen)

Margueite Patten a brit Élelmezésügyi Minisztériumnál dolgozott a második világháború alatt. Feladata az volt, hogy a nőket tanácsokkal segítse abban, hogyan táplálják a szűkös élelmiszerellátás idején mégis egészségesen családjukat. A háborús évek emlékének szentelt szakácskönyveit lapozgattam az utóbbi pár napban.

Így tudtam meg, hogyan készül a tojás nélküli majonéz (krumpliból), a vaj helyett kenyérre kenhető cukros almakrém, vagy hogy a süteményekbe az apróra vágott mogyoró helyett nyugodtan használható száraz kenyérmorzsa, a különbség fel sem fog tűnni (hmmm...).

Persze eme találékonyságra az élelmiszerkészletek szűkössége vezette a briteket (akik még így is hihetetlenül szerencsések voltak, hiszen Európa több országában éheztek az emberek). A jegyrendszert Nagy-Britanniában 1940 januárjában vezették be, és 1954 júniusáig a brit háziasszonyok a következő élelmiszerekhez csak korlátozott mennyiségben juthattak hozzá:

1940. január - húsos szalonna (bacon), sonka, cukor, vaj (a cukor 13 évig, a vaj 14 évig volt korlátozás alatt)

1940. március - hús (14 évig)

1940. július - tea (12 évig), margarin, zsír, sajt (ezek 14 évig)

1941. március - dzsem, lekvár (7 évig)

1941. június - tojás (12 évig)

1941. november - tej

1942. július - a végső csapás: édességek (11 évig)



(kép innen)

(Íme néhány élelmiszerből járó heti fejadag, hogy képet alkothassunk: heti 100g húsos szalonna vagy sonka, 50g vaj, 50g sajt, 100g margarin, 100g zsír, 1,8l tej, 225g cukor, 1db tojás, 50g tea; kéthavonta 450g befőtt, havonta 350g édesség.)

Bővebben volt ellenben tejpor, tojáspor, kenyér és liszt (bár ez sem a legjobb minőségű), hal, gyümölcs és rengeteg zöldség. Ez utóbbi talán köszönhető a brit kormány kampányának is. A jelszó ez volt: "Áss a győzelemért!" (Dig for Victory), és sokhelyütt zöldségek nőttek a rózsabokrok között, de voltak, akik inkább felszámolták a virágoskertjüket, hogy több helyük legyen a vetemények számára.

Az Élelmezésügyi Minisztérium rengeteg tanáccsal látta el a lakosságot. 1940-ben az újságokban rövidke cikkek jelentek meg bekeretezve heti rendszerességgel Étel-tények címmel; hétköznap reggelente pedig a BBC Konyhafront című rádióműsorából kaphattak ötleteket a háziasszonyok.



(kép innen)

A szomszédok összejártak főzni, hogy több család étele készülhessen egy tűzhelyen - így tüzelőanyagot takarítottak meg a nemzetnek. A vaj és a margarin csomagolópapírját újrahasznosították sütőpapírként - így papírt takarítottak meg az országnak. Az igazán bölcs háziasszonyok a főzés után visszamaradt zsiradékot összegyűjtötték és megtisztították - így élelmiszert takarítottak meg Nagy-Britanniának.

1947-ben a szűkös fejadagok emelése érdekében a brit kormány lóhús importálását tervezte, ám az ötletet a célközönség nem fogadta lelkesen, s végül nem is lett belőle semmi. 1950-ben viszont késsel-villával vonult fel a lakosság galambot enni, amikor a frissen elvetett gabonát dézsmáló, elszaporodott madarak a létfontosságú termést fenyegették. Azt megelőzően, 1946-ban pedig egyenesen bálnára fanyalodtak a britek. Bár a nyers bálnahús rém büdös volt, állítólag főzés után a penetráns szag eltűnt. Az Egészségügyi Minisztérium bálnahúsról kiadott tájékoztató füzete szerint "bár a nyers hús kevéssé tetszetős, és nem a legfinomabb grillezve vagy egyben főzve, a legtöbben meg sem tudják különböztetni a marhaszelettől, ha főzés előtt felszeleteljük vagy erősen fűszerezzük".

A bálnahús elkészítéséhez a Minisztérium recepteket is közölt, többek között a magyar gulyásét. Aggodalomra azonban semmi ok: ha nem jutnánk elég bálnahúshoz, az illetékesek szerint készülhet a gulyás fele-fele arányban bálnából és sertésből, marhából vagy bárányból, de ha minden kötél szakad, akár bálna nélkül is.

Mert az igazán bölcs háziasszony ma már bálnát takarít meg az unokáinak.



(kép innen)