Lélek, vándorlás 1.

Nem volt még ilyen pillanat az életemben. Mesterre találtam. Hamvaiból szólt hozzám. Felkavart, mert úgy éreztem, mintha egy rég elfeledett naplót olvasnék; olyat, amiben én rögzítettem érzéseimet, hangulataimat, de egy előző életben, ha van ilyen.

"A honvágyról többet írtak a költők, mint a lélekbúvárok. A honvágy betegei nem is igen járnak a lélekbúvárokhoz, nem hiszik, hogy meggyógyulnak, ha ízekre szedetik tudatukat s a tudat alatti alagsort. Pontosan tudják, mi fáj és miért, s azt is, hogy a baj okának ismerete csak annyira segít, mint a pestises betegen, ha megmutatják neki a bacilus képét.

(...)

...vannak súlyos, idült esetek. Harminc-negyven év nem gyengíti a honvágyat. Legfeljebb a beteg már nem azt veszi észre, hogy van, hanem azt, hogy enged. Egy régi világból való család régi bútorai, könyvei közt olykor felmerül a ma öreg ember álarcát viselő egykori kisgyerek képe, és a honvágy pár órára eltűnik. Akkor venni észre, hogy mennyire fájt.

A kivándorolt problémái megoldhatatlanok. Vagy önmagába bújik, elszigetelődik, valótlannak érzi az új világát - akkor lassanként búskomorrá válik; vagy megtanulja az új haza nyelvét, hasonlatait, idézeteit, célzásait, és még gyerekeihez is ezen a nyelven beszél - akkor meg­hason­lott lelkű, szkizofrén lesz, a mesék sokfejű szörnyének a mása.

A honvágyban van valami a növények betegségeiből is. Már tudjuk: minden növénynek meghatározott órányi napsütésre van szüksége. A tulipán nem nő, ha februárban paphlagón földbe ültetik, mert észreveszi, hogy rövidülnek a napok.

Talán egyszer olyan egyforma lesz a világ, hogy minden városnak már csak egy arca lesz. Akkor a betonhegység kockaszerű barlangjának a lakosa fájdalommentesen átvonulhat egy távoli kockába. Az aszfalton keresztül nem ver az ember gyökeret, nyugodtan átsétálhat a távoli aszfaltra. Az, aki kertben nevelkedett, csak tépett gyökerek árán jut más kertbe.

Minden reggel újra be kell lépnem a világba, amely idegen a mélybe világító álom után. Reggel fáj a honvágy, amikor ébred.

Utána ébred a szomj és az éhség.

(...)

Reggelim nem hasonlít elődeimére, akik a nyers mandiókagyökeret rágcsálták a felkelő nap fényében, se a remeték nagymestereiére: ők egy darab száraz kenyérrel csalták vissza az elvágyódó lelket. Az én reggelim messziről jött, mint jómagam: éhséget, szomjat és honvágyat csillapít.

A külön világok olyan messzire vannak egymástól, hogy a szakadékok szavakkal nem hidalhatók át.

Azt vélhetné az ember, hogy „Péter megreggelizett” angolul azt jelenti, hogy „Peter had his breakfast”. Szó sincs róla. Péter paprikás szalonnát evett, búzalisztből sült kenyeret, amelyben főtt krumpli, köménymag és só is volt, és egy kis szilvóriumot hajtott le hozzá. Peter viszont teázott, zablisztet kanalazott, tükörtojásban nézte magát, és egy füstölt tengeri hal szárazföldi pályafutásának vetett véget. Még a reggeliket sem lehet összehasonlítani.

Aki régen él távol szülőföldjétől (állam, haza, nemzet, hon után a dolgok újabb álarca), megtanul valamit: az evés nemcsak éhség-, szomj-, munkakérdés: honvágykérdés is!

A kísérleti bizonyítékot megadni kissé körülményes dolog. Aki otthon bekanalaz egy tányér zöldborsólevest csipetkével, csak azt érzi, sótlan-e vagy sós, puha-e a borsó, vagy szüksége lett volna még tíz percre a tűzön. Végül arra a felismerésre jut, hogy nem olyan éhes, mint annak előtte.

Az Atlanti-óceán déli feléhez közel ez egész máshogy van. Aki vagy tíz éve nem látott borsót, mert a bennszülött nem ismeri, s neki nem volt kertje, a végén földhöz jut. Addig levelezik, amíg öt vagy tízezer kilométer távolságból kap kétmaroknyi vetőborsót. Elülteti, lesi, jön-e felhő megöntözni, éjjel is odamegy, nem jön-e valamilyen korhely tücsök, nem lopja-e el a palántát, nézi, lesz-e olyan fehér a virága, mint az otthoni lepkéé. Aztán egy szép nap - egy nagyon szép nap - van kétmaroknyi zöldborsója! Ezekből nemcsak leves lesz: gőzükből fel­száll egy elveszett világ, az első s az utolsó kanál közt enged a honvágy, feloldódik a vándor szorongása, aki még álmában is tudja, hogy akármilyen irányba halad, haza sohasem jut.

Csak a borsólevesben, csak egy Schubert-quintettben van mindig otthon..."

Lénárd Sándor: Egy nap a láthatatlan házban