Kenyérmesék II.

Valaha Szicília Ceresnek, a gabona és a bőség úrnőjének földje volt. Ezen a tájon tanította meg az istennő az embereket a szántás, a vetés, az aratás fogásaira. A sziget aztán olyan bőségesen termette a gabonát, hogy a rómaiak idején a birodalom hombárjaként emlegették.

Ha egy hely efféle múlttal dicsekedhet, talán egyenesen úgy illendő, hogy tömérdek fajtájú és formájú kenyere, péksüteménye legyen. Szemet gyönyörködtető látvány a sokféle alakzat; a baj csak az, hogy ezeknek mind külön nevük is van. Mondjuk a kémelhárításnak direkt kapóra jöhet: ha bárki beépülne közéjük, akit a külseje nem árul el, a kiejtése tökéletes, beszéli a helyi dialektust, a gesztusai sem idegenek, az a kenyérneveken biztosan lebukik.

Szicíliában a mai napig kultusza van a kenyérnek. Mindennapos rituálék fűződnek hozzá (például a napi kétszeri kenyérvásárlás, délben és este, a mindenkori friss sütésből). Mindenkinek megvan a maga kedvenc kenyérfajtája. Össznépi szórakozás a kenyérről lehullott szezámmag felcsipegetése az asztalterítőről az étkezés végén. Vallási ünnepek alkalmával különleges kenyérformák készülnek, és a sziget egyes részein is más és más helyi jellegzetes kenyérfélék léteznek.



Én sokáig kívülállóként, szinte közömbösen szemléltem ezt a kenyérkavalkádot. Érdekes volt a sok sosem látott forma, de nem érintett meg, hogy az egyes fajtáknak szinte önálló személyiségük van. Úgy voltam vele, kenyér-kenyér, az alakja nem számít, a lényeg ugyanaz.



Aztán egyik nap, a második palermói évem alatt szintén magyar barátnőm, Panka csillogó szemmel elémállt a munkahelyemen, és egy kiflit varázsolt elő a háta mögül. Akkor bukkant rá frissiben egy pékségre, ahol a szokásostól eltérően kiflit is sütöttek. Az őt elkísérő kollégánk kétszer nézett nagyot: először, amikor Panka a pékségben lázba jött, és kijelentette, ebből nekem is hoz egyet, mert hogy fogok neki örülni, aztán meg akkor, amikor kézhez kaptam a kiflit, és az első örömkiáltás után a könnyem is kihullott.

Azóta tudom: mégiscsak számít a kenyér alakja.