Elképzelt beszélgetés húsz évvel ezelőttről

Add csak ide a szemüvegemet, kicsim, hadd lássam ezt a képet... Ó, igen, emlékszem arra a májusi délutánra... A varróegylet után kisétáltunk, csentünk magunknak egy fél órát a szabad levegőn, vágytunk a napsütésre. Vidámak voltunk és gondtalanok, fiatalok. Furcsa ilyen fiatalnak látni a dédanyádat, ugye?

Emlékezetes nap volt, mert akkor ismerkedett meg Antonella a jövendő férjével. Épphogy elkészült ez a fotó, amikor odalépett hozzánk az a magas fiatalember, aki már a télen kinézte magának Antonellát a jótékonysági vásáron. Úgy képzeld el, tizenhárom gyerekük született! Ki gondolta volna épp Antonelláról; ő volt köztünk a legfiatalabb... Ott áll kicsit hátrébb, jobbról a második a képen.



Mellette szélen Lucrezia a szigorú ábrázatával. Ilyen volt mindig, szigorú, kimért és komoly, de nála önfeláldozóbb nőt nem ismertem. Sosem ment férjhez, mindenestül a családjáé volt: előbb a szüleit ápolta, aztán a háborúban megrokkant öccsét. Mindig is mélységesen hívő volt, de utolsó éveit szinte remeteként bezárkózva töltötte, a templomon kívül nem járt sehova.

Középen Maria áll. Őt alig ismertük, csak két évig járt velünk varrni; valahonnan vidékről költöztek ide, aztán ugyanúgy tovább is álltak. Soha többé nem hallottunk róla semmit.

A kép bal szélén Ninetta. Mindig ilyen kis finomkodó volt, és milyen büszke a gyöngy fülbevalójára! Egy gazdag gyároshoz ment hozzá a következő évben; egy szem fiuk született. A férje fűvel-fával csalta, ő meg titokban ivott. Aztán a háború mindenüket elvitte. Tudod, mi történt, amikor koldusbotra jutottak? Ninetta kivirult. Abbahagyta az ivást, évekig a semmiből főzött, és nem nyugodott, míg ki nem taníttatta a fiát orvosnak. A férje pár év alatt ráment a vagyona elvesztésére, meg sem érte a fia diplomázását. A fiú Torinóban kapott állást, Ninettát is magával vitte. Néhány év múltán a város legjobb kalapüzletét mondhatta magáénak a barátnőm. Öt éve ment el; karácsonyra mindig írt. Nézd, az unokái képe ott van a vitrinben, az meg ott a fia.

A földön ül a legjobb barátnőm, Liliana. Szűzanyám, na ő volt még csak szabálytalan egy nőszemély! Bolondos, hirtelen feltörő kacajú; ha úgy tartotta kedve, táncra perdült az utca közepén, majd' elsüllyedtünk a szégyentől. Anyám egyszer meg is fenyegetett, hogy eltilt tőle, ha nem szelídül meg. Onnantól kezdve mindig lesütött szemmel, mozdulatlanul ült Liliana a misén. Szegény anyám, ha tudta volna, hogy a pad alatt olvasott! Írónő lett belőle, és később is mindent megtett, amit csak úri kedve diktált. Őrülten szerelmes volt egy festőművészbe, aki később öngyilkos lett. Liliana sokáig nem tért magához, aztán egyszer csak hozzáment egy mérnökhöz, aki elvitte Dél-Amerikába. Haláláig írt nekem, és azt hiszem, végül is boldog élete volt.

De biztosan nem annyira, mint nekem, hiszen itt ül velem a dédunokám, és nem unja a fecsegésemet!