2011. március 26., szombat

Vándorszombat 2.


A tavasz végre esőmentes, napsütéses napokkal ajándékoz meg minket, így elhatároztuk, hogy lehetőleg szombatonként kirándulunk valahová. Úgyis annyi gyönyörű hely van a környéken, hogy a látnivalóból sosem fogynánk ki. Múlt héten Paviában jártunk a csokifesztiválon, és a vonatablakból (kivételesen azzal mentünk) láttunk egy csodás épületet. Most oda tértünk vissza: Certosa di Pavia-ba, a karthauzi kolostorba.


A kirándulás a kedvenc pizzériánkban indult, ott ebédeltünk. Szerintem felülmúlhatatlan a pizzájuk (egyébként egyiptomi a tulajdonos és az alkalmazottak is). Nem tudom, hogyan vélekednek erről azok, akiknek volt szerencséjük Észak-Afrikában járni; én sosem voltam, de az általam kóstolt legfinomabb kenyérféléket konkrétan marokkói és egyiptomi kezek készítették. Egyszer Bécsben olyan kenyérlángost ettem, hogy ha eszembe jut, könnyekig meghatódom. Ki tudja, ugyanaz a fiatalember süti-e még ott a mindenféle földi jót; majd előkeresem a címet és megírom, hol történt velem ez a csoda.

Az egyiptomi pizzériában (Pizzeria San Marco, Via Stendhal 41, 20144 Milano) a kicsi mindig az ölünkbe kívánkozik, és oda kell menni vele a kemence elé, hogy végignézhesse, hogyan készül a pizzája. Legutóbb már egyenesen odainvitálták, még széket is tettek alá, hogy jobban lásson. A végén kapott egy darab tésztát, annak úgy örült, hogy csodájára jártak (az összes alkalmazott a konyhaajtóban toporgott, és őt nézte). A kirándulás alatt a kocsiban egész idő alatt a tésztával játszott; csodásan selymes tapintású, makula mákszemnyit sem ragacsos tészta volt (onnan tudom, hogy amikor csak tehettem, kölcsönvettem).


A kolostor csodaszép élmény volt, szavakkal nehéz is leírni, úgysem vagyok képes visszaadni az átélteket. A kicsit eleinte nem nagyon lehetett bevinni, mert a kertben talált egy katicabogarat, és persze az elsőbbséget élvezett holmi kolostorral szemben. Amikor meg végre sikerült becipelni, akkor a teljes csendre intő feliratok ellenére ott a helyszínen kellett elfújnia teli tüdőből a "Télapó itt van" kezdetű opuszt. Ezek után zárva találtuk a rácsot, ami a templomból a kolostor többi részébe engedett volna bejárást, mert meg kellett várni, míg az előző csoport végez. Mi kibírtuk (bár a gyerek fennhangon követelte, hogy engedjék be), de a mellettünk álldogáló francia család kisebb idegösszeroppanást kapott, mert ők már délelőtt is eljöttek, azonban pont zárórára érkeztek, így akkor sem jutottak be. Azon meg végképp kiborultak, hogy miért zár be a kolostor három óra hosszára ebédidőben, mikor nekik sem három órás az ebédszünetük. (Férjem megjegyezte, hogy a szerzetesek biztosan imádkoznak is ebéd után, mire gúnyosan felhorkantak, hogy "ennyit?!".)


Végül bebocsátást nyertünk, és hihetetlen szerencsével a legjobb vezetőt kaptuk. A kolostorban ma már nem karthauzi szerzetesek élnek (akik hallgatásukról ismertek), hanem ciszterciek, így élőszóban hallhattuk eritreai származású idegenvezetőnket, akinek megvolt az az óriási erénye, hogy volt humorérzéke. Így lett a látogatás egyszerre felemelő és élvezetes élmény.


Történelmi részletekbe, évszámokba és egyéb adatokba itt nem bocsátkoznék túl hosszan (a Wikipédián magyarul a karthauzi rendről, egyéb nyelveken a fenti kolostorról sok minden olvasható), úgyhogy csak annyit, hogy az építkezést 1396-ban kezdte meg a Visconti család, 1497-ban szentelték fel a templomot a Sforzák támogatásával, és 1946-ig lakták karthauziak. (Szörnyen szégyelltem magam és fogtam a fejem, ugyanis hiába emlegették nekem Chartreuse-öt meg Certosát, ami az előzőnek elolaszosodott alakja, nekem csak később esett le, hogy ez bizony a karthauzi rend. Idő előtti szenilitás...) Fényképezni egyébként tilos volt, férjemnek köszönhetően mégis sok kép készült (vaku nélkül), ugyanis a legtöbb látogató szemtelen módon semmibe vette a tilalmat. Fabio szerint rögtön látszott, melyik látogató volt olasz, ők ugyanis a legnagyobb lelki nyugalommal kattintgattak.



Megkapó volt látni azt a gyönyörű, élénk kék színben tündöklő freskót, amit az 1400-as évek óta nem festettek újra.

A szerzetesi cellák kétszintesek voltak, egy-egy szerzetesnek volt egy kis dolgozószobája és egy másik pici helyisége a földszinten, az emeleten a hálóhelyiség, és még saját pici kertje is egy kőülőkével.






A refektóriumban vasárnaponként együtt étkeztek, persze teljes csendben, közben egyikük felolvasott a Szentírásból (ahogy az az Abigélból mindenkinek rémlik). A refektórium falán körben faragott padok díszlenek, és hogy ne törjék meg az egységes képet, a pulpitusra a felolvasó egy rejtekajtón át juthatott fel.

A szerzetesek ajándékboltot is üzemeltetnek, kapható többféle likőr (például a híres Chartreuse), méz, gyógyteák, kiadványok a kolostorról, cukorkák, kegytárgyak, csokoládé (persze az is "saját márkás").

Amiről ott nem hallottunk, viszont utólag olvastam a Wikipédián, az az, hogy 1946-ban ebben a kolostorban találtak Mussolini vászonba tekert holttestére, és állítólag részben az ezt követő botrány miatt költöztek el a szerzetesek.

Serra San Brunóba mentek, Calabriába, ahol máig működik a kolostoruk. Ki tudja, van-e még köztük valaki, aki Certosában élt egykoron.



(Fényképnézegetés a kicsivel:
"- Ez a dóm?
- Nem, ez a kolostor, ahol voltunk.
- Ja, ahol volt a szerelmes bácsi!
- Milyen szerelmes bácsi???
- Amelyik mesélte a képeket.
-Ja, a szerzetes bácsi...")

2 megjegyzés:

  1. Gyönyörű hely! Csodás!
    ...és a szerelmes bácsi!!! :-D

    VálaszTörlés
  2. Irigyellek a látnivalókért, a szerelmes bácsi tetszik!!

    VálaszTörlés