Operettdélután

kép természetesen a Mágnás Miskából, innen

 

Azt szeretem a legjobban, mikor a kicsi hazajön az oviból, felkapja a Hófehérke-szoknyát, aztán betesszük a youtube-on a Gyere, te nímand-ot, és hajrá! Kézen fogva ropjuk. (Énekelnem szigorúan tilos, pedig ennyire azért nincs rossz hangom...) Az ebédlő ablakából rálátunk az egész utcára (csak remélem, hogy ránk viszont nem lát az egész utca, bár különösebben nem izgat; igaz, a múltkor az egyik szomszéd említette, hogy lát ám engem az ablakából - ki tudja, mire gondolt...) A nímand után jöhet a Csiri-biri kék dolmány, A jamaicai trombitás, aztán a Ha legközelebb látlak Kovács Katitól, meg a Pa-dö-dőtől a Fáj a fejem, és persze a Neotontól a Szombat este táncol... Aztán a népzenék, a sokác kóló, meg a legnagyobb kedvenc, a kihagyhatatlan erdélyi cigánytánc ("anya, mi cigányok vagyunk, mikor táncolunk?").

 

Az operetteket hallva rögtön otthon érzem magam, mindig szilveszterkor néztük a családdal az operettösszeállításokat, táncoltunk inunk szakadtáig. Miközben kettesben ugrálunk a kicsivel, lassan benépesül az ebédlő; anya, a tesóm és nagynéném is mind ott vadulnak velünk a parketten. S ha most még csak gondolatban is, bízom benne, hogy első adandó alkalommal tényleg megtöltjük az ebédlőt.