Egész nap vízszintesbe kívánkoztam az influenza miatt, erre tessék, éjfélkor feléledek, és friss vagyok, mint egy harmatos rózsaszál. (Küllemre egészen más.) Továbbá szerintem már azért sem tudok aludni, mert a szombati tivornya után vasárnap éjjel is hajnal kettőkor kerültünk ágyba. Ilyen dorbézolós egy család vagyunk (eddig nem is tudtam). Vasárnap konkrétan a sürgősségin időztünk, merthogy a kicsinek egy fél óra leforgása alatt 39,4-re szökött fel a láza, továbbá a szeme alatt elindult egy duzzanat, ami egyre csak nőtt, és ijesztő méreteket öltött. Azonmód bevetettem vele egy kis kalciumot, ha netán allergia, aztán rohantunk a kórházba. Hát kérem, ezek a mai influenzavírusok ilyen meglepő dolgokat tudnak produkálni. Mit ne mondjak, megnyugtató.
Ülünk a gyerekkel a váróban, amikor egyszer csak megjelenik előttünk az ügyeletes asszisztens. Kék ruhában, piros műanyag papuccsal a lábán, szinte gyerekméretű, manóarcú, szakállas férfi, széles váll, keskeny csípő, hordóhas; összességében szürreális figura. Megszólal, és arcomon mosoly ömlik el. Férjemén is. Továbblép, és akit csak megszólít, rögtön biztonságban érzi magát, és felderül. Egyetlen gyereket sem hagy ki, s mindezt olyan természetesen, közvetlenül és kifogyhatatlan energiával, szívből fakadó derűvel csinálja, hogy látszik: lénye legmélyéből jön mindez. S teszi ezt ilyen késői órán! Szeretetet és hálát ébreszt bennem, s elgondolom: mekkora jótétemény irányunkban, hogy ez az ember nem zárkózik magába előnytelen külseje miatt. Átadja magát egészen, s a jósága az, ami megmarad másokban, nem a kinézete. Csodálom, és arra gondolok: ilyen hát áldottnak lenni, s részeltetni az áldásból, aki csak az utunkba kerül.
a képről legközelebb...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése