Róma Királya

 Egyszer volt, hol nem volt, a La Manche-csatorna túloldalán, de még Nottingham-en is egy kőhajításnyival túl, Derby városában élt egyszer egy Charles Hudson nevű lámpagyújtogató. Neki volt a legszebb munkája a világon: mást sem csinált, csak rendre fényt gyújtott mindenhol, ahol sötét volt. 

 Volt azonban valami, amit Charlie még a munkájánál is jobban szeretett: a postagalambjait. Talán azért is érdekelte ennyire a repülés, mert a lámpagyújtogatás közben is mindig az ég felé nézett - vagy azért lett lámpagyújtogató, mert így kedvére kémlelhette a sötét eget, ami oly ismerős volt a madarai számára... Nem is ez a fontos; inkább az, amit galambröptetéskor érzett. 

- Igaz ugyan, hogy Derby munkásnegyedében élek a Brook utcában - mondta, - és innen nem könnyű felemelkedni, de amikor a galambjaimat szabadon engedem, olyan, mintha egy részem velük repülne fénylő szárnyakon.

 Történt aztán 1913-ban, hogy galambversenyt hirdettek Olaszországban. Az olaszok földje messze van ám a Brook utcától, a nagy csatorna innenső oldalán, hegyeken-völgyeken túl; de még az országnak is a közepébe, Rómába kellett merészkedni a versenyhez. 

 - Felejtsd el, Charlie - mondták az ismerősök -, nehéz útvonal ez egy galambnak; ha elengeded, sosem látod többé.    

Charlie úgy tett, mintha nem is hallaná. Font egy csinos kis kosarat (mert hogy szavamat ne feledjem, a kosárfonáshoz is értett ám), gyengéden belehelyezte féltett galambját, és elküldte a versenyre abba a Róma nevű távoli városba. 

- Repülj, ahogy csak tudsz - mondta neki indulás előtt. - Váltsd valóra az álmomat!

Eljött a verseny napja. Hatalmas vihar tombolt, százával söpörte el a madarakat; nyomtalanul tűntek el örökre, mintha csak elköltöztek volna a szél birodalmába, Viharföldre. 

- Mi szóltunk előre, Charlie - mondták az ismerősök -, igazán tudhatnád már, hogy mifelénk az álmok nem válnak valóra.

- Tudom - felelte Charlie, - de néha unok már a földön járni. Ilyenkor az ember két dolgot tehet: vagy kúszni tanul meg, vagy repülni. Én repülni szeretnék. 

S erre aztán áldomást kellett inni, mert jól volt ez mondva. 

A csöndes iddogálást egyszer csak egy kiáltás szakította félbe: 

- Hazajött! Róma Királya hazajött! A tetődön ül!

Charlie remegő lábbal futott hazáig. A háztetőn ott burukkolt valóban Róma Királya.

- Jöjjön le felséged! - hívta Charlie. - Szállj le, kedvesem! Megcsináltad; valóra váltottad az álmomat!

S az ünneplő barátok gyűrűjében Charlie örömtől sugárzó arccal így szólt:

- Amikor a galambjaim repülnek, fénylő szárnyakon én is velük tartok. 

*

"Új hajtások a mesefán" címke alatt olyan igaz történeteket gyűjtök, amik mai népmeseként is megállnák a helyüket. Fennmaradásukat igyekszem elősegíteni azzal, hogy itt leírom őket. 

Róma Királyáról dal is született, a szerzője Dave Sudbury, az írásom során az ő dalszövegét vettem alapul. Én most az Unthanks verzióját linkelem be ide, mert az a kedvencem. A képen valóban Charles Hudson látható, a youtube-on láttam egy videóban, onnan emeltem le képernyőfotó segítségével. A megnyert verseny után sokan meg akarták venni tőle Róma Királyát, még Amerikából is érkezett rá ajánlat, de Charlie nem adta el a madarát. 

Charlie Hudson 1874-ben született, 1958-ban hunyt el 84 évesen. Róma Királya nevű galambja földi maradványait 1946-ban a Derby Múzeumnak adományozta, ahol azóta is áll kitömve. A madár, amely 1610 km-t repült vizek felett, hegyek felett, gyilkos viharban, lassan 75 éve mozdulatlanságba dermedve emlékeztet arra, hogy az álmok néha valóra válnak. Szerintem egy mese sokkal alkalmasabb erre. Ha megérintett a története, mondd el valakinek.