Lélek, vándorlás 2.

Ezt is Lénárd Sándor írja az Egy nap a láthatatlan házban című könyvében:

"(...)olvasnom kell, legalábbis magyarul... A mi mindennapi magyar szavunkra szükség van. A távol élő „kísérője és kísértője” nélkül elveszett. A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell! Lehetetlen indogermán módon gondolkozni, és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvé­től, mint Bolyaié Euklidészétől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit. A magyart - ez félelmetes - el is lehet felejteni!

A magyar nagyon más, mint a többi európai nyelv... Az olaszt már Dante bebalzsamozta. (Csak a tájszólásai élnek.) Ha ma Lampedusa hercege el akar mondani egy történetet, nem szabad azokat a szavakat használnia, melyeket szereplői mondtak. Elő kell vennie a tiszteletre méltó nyelvereklyét, mindent át kell költenie. A német halva született. Luther Márton a nyomdászok részére találta ki. Javítani alig lehetett rajta, rontani igen. Norvégiának három hivatalos nyelve van, de mindenki úgy keveri őket házi nyelvével, ahogy jónak látja. A ma­gyar él, fejlődik, tízmillió ember közös játékszere is... aki egy szóval gazdagítja, halhatatlan lesz. Nincs év, hogy ne hozna szótermést. Egy nyelvész barátom azt állítja, és elhiszem neki: a kivándoroltak leveléből pontosan megállapítja, ki mikor lépett ki; írásaikban halott szavak vannak, az egykori beszéd fosszilis maradványai; mint a geológus ezekből állapítja meg a réteg korát.

(...)

Könyvtáram úgy indult, mint minden vándor magyaré: Ady-val és az Ínyesmester szakácskönyvével. Ezeket vettem. Varázslók, tündérek, jóakaratú emberek küldték a többit."

Íme az én tündéreim és jóakaróim:

Ezekkel indultam el otthonról februárban (meg még vagy 30 doboznyival, csak ezek voltak a még olvasatlanok, amiket nagynéném szállított):

Zsuzsa barátnőm hozta az utánpótlást júniusban (sajnos már mindet elolvastam, pedig be akartam osztani, de nem tudtam ellenállni):

Ez postán érkezett Mammkától, és nagyon meghatott (ezúton is szívből köszönöm):

Ezt pedig hétvégén kaptam Fabiótól (elmentünk egy játszóházzal kibővített könyvesboltba, ahol mindenki választhatott magának egy könyvet, kivéve a kicsit, aki két kirakót is kapott a könyve mellé):

Amikor rátaláltam, rögtön tudtam, hogy ez az én könyvem: az ötvenes évek vidéki Szicíliájáról szól, régi fotókkal és családi receptekkel. Olyasmi, amit én írnék, ha tudnék írni.