Nagynéném hozott a héten pár szál virágot a nagymamám kertjéből. Olyan hihetetlen: ő már sehol, de a virágai most is nyílnak; még holtában is megszépíti az életünket.



Nagymamám anyjáról meg az ő ruháiról meséltem már korábban. 86 évét mindvégig tevékenyen élte. 27 évet özvegyen töltött, ezalatt még egy fogadott gyermeket is felnevelt. Télikabát helyett egy kártolt gyapjúból készült vastag fekete kendőt hordott; háromszög alakban a hátára borította, elöl keresztbe vette magán, aztán hátul a háromszög csücske alatt összekötötte a rojtjait. Reggelente felöltözött, megfésülködött, egy kupa vízzel csak úgy a szájából megmosdott, a gelebébe (az inge elejébe) betett egy darab kenyeret, aztán nekiállt kapálni, gyomlálni, mikor mi tennivaló volt. Ha megéhezett, álltában harapott a kenyérből, aztán folytatta a munkát. Az arra járókat mind egy szálig megállította, mindtől megkérdezte: "Hova mész, fiam?", aztán a kezükbe nyomott pár szem gyümölcsöt azzal, hogy "vidd csak haza a pulyáknak".

Amikor a napi munkát elvégezte, és a hosszú nyári napból maradt még ideje sötétedésig, nekivágott, és sebes léptekkel rokonlátogatásra indult a szomszéd faluba. Amerre elhaladt, kérdezgették: "Hova megy, Mari néném?". "Átlépek mán Petribe", mondta ő. "Ilyenkor?", csodálkoztak, "hiszen mindjárt sötét lesz!" "Addigra visszaérek", volt a válasz, és lépdelt tovább szaporán, csak úgy ringott az a bő szoknyája. Petribe vagy 8 km volt az út, ugyanannyi vissza, hát tényleg nem időzött sokat a rokonoknál, csak kikérdezte, hogy vannak, kiosztotta a tanácsait, aztán fordult is vissza.



A héten megrázó temetés volt a nagymamám falujában, ott volt tán az egész falu, még az elszármazottak is. A temetőben, jó 35 éve halott dédanyám sírja mellett elhaladva valaki megjegyezte: "Na, itt meg az a Mari néni nyugszik, aki átlépett Petribe".

Nagymamám a virágait hagyta itt velünk, dédanyám a szapora lépteit.