2013. február 10., vasárnap

Máglyarakás felsőfokon


Szombat délután összegyűltünk 20-25-en Petrarca egykori hajlékában. Még sosem jártam odabent. Nem is nagyon volt rá alkalmam, mert 2010 szeptemberében bezárták a Cascina Linternót, miután veszélyesnek találták az épületet. Csak két év múlva, 2012 szeptemberében nyitották meg újra, azóta a neve Cascina Lintero Aperta, vagyis nyitott mindenki előtt. Képeket sajnos nem tudtam készíteni, mert ugyanekkor a kicsi éppen Montessori-foglalkozáson és  festőórán volt (ez a kettő egy foglalkozás keretében zajlott), és hát azt ugye mégiscsak fontosabb volt megörökíteni, viszont legközelebb mindenképpen fotózni is fogok (jóformán kéthetente van valamilyen rendezvény). Mire ezt leírtam, a Facebookon megjelentek Paolo Zandrini újságíró fotói, úgyhogy mégis tudok mutatni képeket.



A társaság főként az udvarházat gondozó baráti kör tagjaiból állt, többségében hatvanas-hetvenes korosztály. Számítógépről kivetítőn néztünk fotókat és egy kisfilmet a Remete Szent Antal-napi tűzrakás folyamatáról.  

Először Angelo bácsi beszélt a Szent Antalhoz fűződő hiedelmekről, népszokásokról. (Ő festette egyébként az ünnepre a zászlót is, amelyre Antal mögé a Cascina Linterno került.) Elmondta, miért ábrázolják a szentet mindig egy sertés társaságában, tűz mellett. Szent Antal leszállt a pokolba, hogy felhozza a lelkeket. A disznója fel-le rohangálva elterelte az ördögök figyelmét, eközben Antal felnyalábolta a lelkeket, a tüzet, majd végül az állatot, s így tértek vissza mind együtt a földre.


A téli tűzünnep gyökerei a kelta időkig nyúlnak vissza, akkoriban február elején tartottak tűzünnepet, amit ma is ismerünk Imbolc néven, ez Brigid istennő ünnepe. (S az Imbolc is kapcsolódik az állatokhoz, hiszen a jó tejhozam érdekében végeztek rituálékat ekkor.)

Míg nálunk meleghozók vannak, itt télvivőkről beszél a nép, pontosabban „télkereskedő” szentekről (i quattro mercanti dell’inverno), ezek közül az első Szent Antal, majd Szent Apollónia, akinek éppen tegnap, az összejövetel idején volt a napja; harmadik Szent Mór, negyedik pedig Szent Sebestény. (Más források szerint a "hókereskedő" szentek, i mercanti della neve a következők: jan. 15. Szent Mór, jan. 17. Szent Antal, jan. 19. Szent Basszián, jan. 20. Szent Sebestyén, jan. 21. Szent Ágnes. A hideg fokozatai pedig a következők: Szent Mór, ördögi hideg; Szent Antal, démoni hideg, Szent Sebestyén, kutyahideg; Szent Ágnes, gyík fut az ösvényen. San Mauro, un freddo del diavolo; sant'Antonio, un freddo da demonio; san Sebastiano, un freddo da cani .A sant'Agnese la lucertola corre nella siepe.) Remete Szent Antal ünnepén a szent megáldott képe került az istállóajtó vagy az istállóban fekvőhelyül szolgáló priccs fölé az előző évi, elkoszolódott szentkép helyére. Az állatokat is elvitték megáldatni. Ha a rossz idő miatt ez nem volt lehetséges (például idén, mert tavaly a Cascina Caldera nevű udvarház, mely Milánó-szerte híres állatairól, és egyfajta ingyenes állatkertként működik, elhozta a jószágokat), akkor a tömbsót vitték el megáldatni, amit aztán szétosztottak az állatoknak. A szent ünnepének éjjelén az állatok szája beszédre nyílt, s annak is hangot adtak, ha a gazda rosszul bánt velük az év során. A forralt boros üstbe pedig egy tűzben felforrósított szöget tettek, hogy az a gonosz lelkeket elégesse.

Eztán a főszervező és a baráti társaság elnöke, Gianni vette át a szót, és fotókkal illusztrálva elmagyarázta, hogyan építették fel az ünnepi máglyát. Mégpedig Vanzú-módszerrel, ami a kivitelezőről kapta a nevét, a nyolcvanon túl járó, nyugalmazott tűzoltó Ferruccio Vanzúról. Fiával, az aktív tűzoltó Claudióval, meg persze Giannival, Angelóval és másokkal együtt építette a máglyát egy héten át minden délelőtt elképesztő alapossággal és munkabírással (ezek után nem meglepő, hogy Gianni csak úgy írta le, hogy „nyolcvan elmúlt, de úgy ugrik, mint a szöcske”). Az előadáson Ferruccio nem volt ott, mert éppen a nemzeti színház előadásán ült a gyerekei jóvoltából.

A máglya két legfontosabb jellegzetessége, hogy csak hulladék faanyagok felhasználásával készült, egyetlen darab fát sem vágtak ki hozzá (a metszésből származó gallyakat használták), illetve hogy teljes egészében függőlegesen épül. Az alaphoz raklapokat használnak, ezeket függőlegesen, a rövidebb oldalukra állítva összekötik, hogy először egy kis kürtőt képezzenek, amin át szabadon áramolhat majd a levegő. Eztán ugyanezzel az eljárással egy nagy kört alakítanak ki az összekötözött raklapokból, amit aztán összekötnek a kürtővel oly módon, hogy a lefedett részre (a dobogóra) fel lehessen állni. Az alapzat teljesen üreges marad az utolsó napig, majd akkor fogják alálapátolni a szalmát.
  
A dobogóra, a kürtő fölé kerül az „üzemanyag”: két gyümölcsösládát szembefordítanak, közé jó bőven szalmát tömnek, majd összekötik. (Gianni elmondása szerint ilyenkor csodálatos nyárillat száll a szalmából a tél közepén.) A megtöltött gyümölcsösládák köré összekötött vesszőnyalábokat állítanak, majd utolsó rétegként fenyőágakkal borítják az egészet, ami lepergeti az esetleges vizet. (A munkálatok során persze ponyvával takarták a már elkészült építményt.)  Az egészet panettone-formájúra építik, tehát legömbölyített tetejűre, még véletlenül sem hegyes, indiánsátor alakúra, hogy az égés során majd önmagára omolhasson be a farakás. A tetejére persze az óévet jelképező bábut tűzik (egyik neve pigotta, a másikat nem értettem, mert a milánói dialektust egyáltalán nem ismerem). A bábu a Szűzanya irányába néz (a Cascina Linterno és a Milánói Dóm ugyanazon a hosszúsági körön van, s a Dóm tetején álló Szűzanya-szobor felé néz a bábu). Az ünnep délelőttjén a máglya alját megtöltik szalmával és gyümölcsösládákkal (azért nem hamarabb, hogy ne nedvesedjen át, és hogy senkinek ne támadjon kedve előbb felgyújtani). A tüzet aztán négy gyerek gyújtja meg (felnőtt kísérettel persze) négy különböző ponton. Gyerekek, mert ezzel is a régiből az újba való átmenetet jelképezik, mint az óévet megtestesítő bábu elégetésével. 

Amikor a máglya már majdnem leégett, lapáttal a magasba dobálják a parazsat, és figyelik, merre szállnak a szikrák. Ha nyugat felé, jó év ígérkezik; ha kelet felé, nehéz esztendőre számíthatunk.   

Az előadás végén megnéztük a Paolo Zandrini újságíró által készített kisfilmet az építkezésről és az ünnepről, majd sütit és kávét kaptunk, miközben körbejárt egy barna férfisapka becsületkassza gyanánt. Aztán körbevezettek bennünket a Cascinában: láthattuk a kápolnát, az udvart az egykori lakásokkal, valamint a régi kemencét, amit a valahai lakók közösen használtak.



Két hét múlva újabb előadás, „A fától a hegedűig” címmel. Arra nem tudok elmenni, mert éppen méhésztanfolyamon leszek, de a következőn talán már ott lehetek. 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése