Találkozások

Az első szombat, amikor Fabiónak dolgoznia kell, de biztosan nem az utolsó. Nekem meg annyi mesélnivalóm van megint...

Megvolt a magyar est, kicsit felemásra sikerült, de azért közelebb a jóhoz. Az egész nap nyomorult volt, keserves és undok, a legpocsékabb, mióta itt vagyunk, de ezt egyetlen pillanat feloldotta a lelkemben. Házigazdánk, a kolumbiai Fernando a terítésnek nekilátva ilyen tányéralátéteket húzott elő:

Azon lehet vitatkozni, nem szentségtörés-e a magyar címeren enni és zsírfoltokat ejteni rajta, de szerintem nem lehet nem átérezni a pillanat meghatottságát, amikor valaki a világ túlsó feléről szó szerint elébed terít egy magyar klasszikust.

A menü padlizsánkrémes pirítós volt, tejfölös bableves füstölt hússal, rakott krumpli és töltött káposzta. Állítólag ízlett; mondjuk úgysem mondanák meg, ha nem így lenne, elfogyni meg elfogyott. Közben a Zurgó együttes lemezét hallgattuk, egy régebbit, amin még Palya Bea énekel, aztán meg BeshODromot. Az aztán táncba hívta az egész társaságot, táncoskedvű Fernandónk a múlt héten engem salsáztatott, most a lányommal ropta. Ami miatt felemásnak neveztem az estét, az csupán annyi, hogy nem igazán tudtam részt venni a társalgásban, és ez annyiból bántott, hogy mivel volt már szerencsém magyar estet tartani, tudom, mennyi mindent mesélhettem volna Magyarországról. Az anyaság életem legszebb élménye, nap mint nap boldoggá tesz, de más irányú kreatív energiáim a nulla felé tendálnak. Ezt néha nehéz megemészteni.

Azért az est végén még felbujtottam egy szobrásznőt és a párját, aki a néprajz iránt is érdeklődik, hogy nyáron jöjjenek majd sátorozni Magyarországra, mert a városomban (Nagykálló) minden évben van hagyományőrző tábor népzenével, néptánccal, kézműves foglalkozásokkal. A következő alkalomra meg a Balassa-Ortutay- féle néprajzkönyvet is elcipelem.

Hogy el ne felejtsem, desszertnek isteni kolumbiai nyers nádcukrot ettünk. Azt hiszem, függő lettem.

*

Szombati magányunkban a ragyogó napsütésben elindultunk a játszótérre, de kerülő úton, mert további fotókat akartam készíteni a környékről. A régi templom előtt ácsorogva magyar szót hallottam. Két hölgy jött arra, egy középkorú és egy idősebb. A kiejtésükön hallottam, hogy erdélyiek. Rájuk köszöntem, amit egy bő fél órás elmélyült beszélgetés követett. Az idősebb hölgy Temesvárról jött látogatóba a fiához, aki itt dolgozik, és mint kiderült, a szomszéd házban lakik. A barátnője viszont itt él már 18 éve, ide jött férjhez. Szívélyesen invitált, tegyünk majd egy-egy kirándulást a környéken együtt. Olykor keresgélte a szavakat, de egyébként szépen beszélte a nyelvet. Egy ponton aztán szenvedéllyel felkiáltott: "Elnézést kell kérnem, ha néha nem jutnak eszembe a szavak, de már 30 éve nem használom a magyart naponta. Hat nyelven beszélek, Erdélyben születtem, aztán Ausztráliában éltem sokáig, most meg itt...", és könnyek csillogtak a szemében, ahogy nekem is. Vajon én is így fogok érezni és beszélni 30 év múlva? (És ezután olvastam Márta mai szösszenetét, aki megintcsak szívemből szólt.) Olyan furcsa, hogy az anyanyelv ennyit tud jelenteni, ennyi mindent felszakít az emberben, évtizedek múlva is ennyit jelent; hogy ettől idegenben néha magyarabb az ember, mint otthon. Mit érezhet akkor az, aki nem is önszántából hagyja el a hazáját?