Szeretetleckék

Az öröm húsvétja ez, az újjászületésé.

Két héttel Idám születését követően begörcsölt az oldalam. A sürgősségin kiderült, hogy több apró epekövem van. Sosem volt semmi gondom az epémmel, teljesen váratlanul ért. Mondták, hogy majd műteni kell, de mivel ilyen kicsi még a baba, várhatunk. Újabb két hét elteltével ismét a sürgősségin találtam magam, ezúttal hasnyálmirigy-gyulladással. Az egyik kis kő bekerült a vezetékbe és elzárta azt. Azonnal befektettek a belgyógyászatra egy hétre, ezalatt kétszer kísérelték meg szájon át eltávolítani a vezetékbe jutott követ - sikertelenül. A második próbálkozás után teljesen kiborultam, csak arra tudtam gondolni, hogy most majd bent tartanak, amíg meg nem műtenek, és mire hazakerülök, az egy hónapos gyermekem meg sem fog ismerni. Végigbőgtem a főorvosi vizitet is, tucatnyi fős orvosi team ide vagy oda... Végül hétvégére hazaengedtek eltávozásra úgy, hogy hétfőn már csak a zárójelentésért kellett visszamennem. Annyira kellett lelkileg, hogy hazamehessek, hogy részben ettől gyógyultam meg.

Az otthon töltött hétvége alatt nagyon sokat gondolkodtam. Világossá vált számomra, hogy a fizikai és lelki megpróbáltatások során szeretetleckéket kaptam. Talán végigvenni sem tudom valamennyit. Az orvosok őrangyalokként jártak közöttünk; először szembesültem azzal, milyen emberfeletti munkát végeznek az ápolónők. Megszámolni lehetetlen, mennyi mosolyt kaptam tőlük a kórházban töltött napok alatt. Megható volt tapasztalni, hogy férfiember is képes az empátiára, a nőitől eltérően kifejezve, egyszerre nem várt és biztonságérzetet keltő módon.

További szeretetleckéket kaptam a családtagjaimtól. Anyukámtól, aki az egyetlen, akire teljes nyugalommal bíztam a két gyermekemet, és akinek így le kellett mondania arról, hogy rohanhasson hozzám a kórházba, amikor pedig erre vágyott. A nagynénémtől, aki hogy őt pótolja, naponta három órát töltött nálam munka után (olykor még előtte is); masszírozott és régi családi történetekkel szórakoztatott, ágyamhoz hozva olyan szeretteinket is, akikkel már csak ilyen módon találkozhatok. Rég nem volt alkalmunk ilyen sokat beszélgetni kettesben, s ez vált a kórházi napok egyik ajándékává. Egy másik nagy ajándékot a milánói meditációs csoport tagjaitól, a Holdnővérektől, valamint itthoni gyerekkori barátnőimtől kaptam. A vigasztalan kórházi estéken sorban érkeztek biztató, melegséggel teli üzeneteik; felsorakoztak ágyam mellett, nem hagytak magamra egy percre sem, és küldték a pozitív gondolatokat, hogy az epekő eltűnjön a vezetékből. Egy további ajándék meg az a pillanat volt, amikor az egyébként ateista férjem azt mondta a telefonban, hogy imádkozni fog azért, hogy a vezetéket elzáró kő eltűnjön.

S ajándék volt megélni azt a csodát is, hogy a kő ennyi ember imája hatására csakugyan kimozdult és eltűnt. Olyan pillanat volt ez, amikor az ember úgy érzi, egy kéz nehezedik a vállára szelíd határozottsággal, és jelzi, most térdre kell borulni az isteni kegyelem előtt. Ugyan a második, szájon keresztül történő, fájdalmas beavatkozást így látszólag feleslegesen éltem át, valójában azonban ez is egy újabb szeretetlecke volt, melynek révén megtapasztalhattam, milyen megtartó ereje lehet egy el nem fordított tekintetnek. Az ERCP alatt végig az egyik asszisztensnő tekintetébe kapaszkodtam, hogy el ne sodorjon a fájdalom, s azzal, hogy ő egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, erősen tartott, magához horgonyzott.

Kaptam fájdalmasabb leckéket is, melyeket sokáig nem sikerült magamhoz ölelnem és megköszönnöm. Hogy el kellett szakadnom az újszülött kislányomtól a gyermekágy szent negyven napja alatt, ami a kötődés kialakulásának ideje. Hogy hiába mehettem haza, képtelen voltam a karomban tartani, annyira fájt a karom az infúzió helyén. (Később kiderült, hogy felszíni vénás trombózist kaptam. Zsuzsa barátnőm pedig első szóra szabadnapot vett ki, hogy segíthessen nekem a babával.) És igen, nagyon úgy tűnt, hogy nem ismert meg  kisbabám. S akkor először a keserűség uralkodott el rajtam, és úgy éreztem magam, mint egy arctalan tekebábu, akit bárki felválthat, akinél van egy cumisüveg, és csak később jutottam el odáig, hogy hálát érezzek azért, hogy a tápszer úgy helyettesíthetett engem, hogy a kicsinek egy percig sem kellett éheznie.

Hiába láttam át azonban sok lecke értelmét és fogadtam el ezeket teljes szívvel, mindvégig kínzott még a kérdés, hogy miért kell átesnem a műtéten, miért történik velem mindez. Tudván tudtam, hogy az epehólyag nem létfontosságú szerv, mégis égető lelki fájdalmat éreztem, amiért el kell veszítenem (miközben persze szégyenkeztem amiatt, mennyire szenvedek egy ilyen kis problémától, amikor mások az életükért küzdenek). Úgy éreztem, csak az epehólyagommal együtt vagyok ép, és nem voltam biztos abban, mennyire hat majd ki a hiánya az életemre. Csak azt éreztem, mindennek nem kellene megtörténnie, és lépten-nyomon elkapott a sírás. 

Aztán eljött a pillanat, amikor a körülmények úgy hozták, hogy immár sokadszor igazságtalanul kellett alárendelnem magamat valaki más érdekeinek, és ezt az adott helyzetben egyszerűen nem bírtam szó nélkül hagyni, kirobbant belőlem a düh, és akkor megvilágosodtam. Az epe a harag, a düh, a méreg jelképe, amit az epehólyag raktároz el. Belém kövesedett a régóta elfojtott harag, aminek sosem adtam hangot; most majd kiveszik a méregzsákomat, hogy ne legyen tovább hova elraktároznom a dühöt, hanem rögtön adjam ki, mondjam ki félelem nélkül, ha úgy érzem, igazságtalanság ért, különben valami sokkal fontosabbat fogok elveszíteni, mint egy epehólyag. 

Ez tehát valójában egy mentőakció, egy újabb szeretetlecke! Ez volt az a pillanat, amikor minden átfordult, minden értelmet nyert, és végre át tudtam ölelni a gondolatot, hogy meg fognak műteni, sőt abszurd módon várni kezdtem a műtétet. Az epehólyagom iránt pedig hálát és szeretetet éreztem, amiért nem létfontosságú szerv lévén úgy tudott ilyen felismerésekhez elvezetni, hogy a hiányába nem fogok belepusztulni.

S akkor a kirakó apró darabjai mind kezdtek a helyükre állni: hogy visszavezetett a gondviselés Magyarországra, hogy a gyerekkorom színhelyén dolgozzam fel a múltbeli sérelmeket, mert amíg ezeket el nem engedem, addig nem kezdődhet el az új életem Arábiában. 

Ezen felismerések birtokában egészen más lelkiállapotban feküdtem be a kórházba a műtétre. Azóta felépültem, jól vagyok, s még egy óriási ajándékot kaptam: az anyatej is megmaradt, és Ida minden reggel énrám árasztja aznapi első mosolyának a fényét. Idén úgy igazán megélem a tavaszt; néha túlcsordul bennem az életöröm, és olyankor muszáj táncra perdülnöm. Ahogy az elején is mondtam: az öröm húsvétja ez, az újjászületésé. És a háláé.