Indulások, érkezések

Az utazást végül jobban viselte a kicsi, mint képzeltem. Péntek este tízkor indultunk Milánóból, ő rögtön elaludt a kocsiban (ahogy én is, minthogy erről vagyok híres). Valamikor hajnal kettő tájban megálltunk egy pihenőhelyen, még 150 km állt előttünk Rómáig. A kocsiban ülve próbáltunk aludni kicsit; nekem ez lényegesen kevésbé ment, mint amíg mozgásban voltunk. Reggel hat körül ismét nekivágtunk, a kicsi vagy fél órára rá ébredt fel. Délelőtt tízre megérkeztünk Salernóba, ami igazán bájos; kár, hogy nem volt időnk körülnézni.

Egy kisebb komptársasággal utaztunk (Caronte&Tourist), az internetes jegyfoglalás utáni jegykiadás elég érdekesen zajlott: egy autó csomagtartójából, két hatalmas kartondobozból osztották ki a jegyeket. Költségkímélő megoldás, nem kell irodát bérelni.


(Akit érdekel: a C&T jegyárai kedvezőek, a személyzet stílusa meglehetősen udvariatlan, a kaja a hajón finom. Összességében megéri.) A hajó kisebb típusú volt és igen kényelmetlen, szűk folyosókkal, ráadásul végig járólap fedte, nem padlószőnyeg, mint annak a társaságnak a hajóján, amivel korábban már utaztunk (Tirrenia), így nem fekhettünk le a földre plédre, ahogy terveztük. Végül nagy szerencsénkre maradt három szabad kabin, amiből egyet a helyszínen kibérelhettünk. Boldogan berogytunk az ágyba és három órát aludtunk moccanás nélkül.

Később a fedélzetről a kicsi felfedezte a delfineket, amik a hajó nyomában ugráltak; kiáltására mindenki a korláthoz gyűlt. Este tizenegy után kötöttünk ki, éjfélre értünk anyósom lakása elé.




Itt egy klasszikus szicíliai jelenet szereplői lettünk. Először is: bár tudták, mikor érkezünk, senki nem volt otthon, így aztán a kapu előtt álldogálva vártuk, hogy valaki hazaérjen. Szerencsére tíz perc után befutott anyósom a nővére, annak férje, valamint az unokatestvére és annak felesége társaságában. Aranyosak voltak: a legfiatalabb 65 éves, a legidősebb 84; kipattantak a kocsiból, agyonlapogattak-ölelgettek minket, aztán addig csodálták a kocsiban alvó gyereket víg kurjongatások és nevetések közepette, míg fel nem ébresztették. Az én mufurc, újabban kiállhatatlan háromévesem úgy meglepődött a kocsi körül tolongó nyugdíjasklub látványától, hogy csak átszellemült mosolyra futotta az erejéből. Reggel aztán megtapasztalhatta anyósom is a magyar virtust, amikor a kicsi fél nyolckor kipattant az ágyból, majd ugyanazzal a lendülettel kivégzett egy üvegbonboniert. Még jó, hogy nem jövünk túl gyakran...