Nap és Hold

Két gyönyörű lánykám van, a Nap és a Hold. Tudom, a Nap általában a férfi energia szimbóluma, de annyira illik Sarára, miközben ő maga nagyon is nőies. Nagyon Oroszlán; benne lapul a bújós cica is, de leginkább állandóan marásra kész vaskörmeit mutogatja. Nap-erejének nem ura még, így gyakran felperzseli a mezőket, de bízom benne, amikor az értelme is megjön hozzá, valami nagyon fontos és igaz dolog megvalósítására fogja használni ezt a nagy akaratot, ami neki adatott. Ereje előtt máris szinte hajolni kényszerül az ember, fába kell kapaszkodnunk, mint szélviharban, ha talpon akarunk maradni előtte.

A télen született Ida sokkal ezüstösebb, sokkal finomabb. Ő a Hold. Nyugodt, zavartalan, csöndes. Fénye anélkül ölel körül bennünket, hogy elvakítana. Biztos vagyok benne, hogy titkokat rejt; finomra hangolt, misztikus, ősi, maga a női energia.

S ha én szültem a Napot és a Holdat, akkor maga vagyok az Éganya; az egyiptomi Nut vagyok. De én vagyok a Földanya is, testemmel táplálom gyermekemet. Isteni vagyok és fenséges a Jóisten kegyelméből. Testem gyönyörű. Hasam domború, mert gyermekek lakták. Méhem áldott, mert fogant, kihordott, szült, izmainak működése maga a tökély. Mellemnek dicsőség és hála, mert emlékszik az előző szoptatásra, s újra munkába állt. Szívemben tulipánok fakadnak, homlokomon csillagkoszorú. A legnagyobb istennő vagyok; a nevem Anya.

Kertes

Láttam Márta bejegyzését az anyukája virágairól.

Én is jártam otthon a nyáron. Anyukám kertje tündérkert.

Jártam a nagyszüleim kertjében is. Nagypapám 18 éve, nagymamám 4 éve nem gondozza már. Az akácnak földöntúli illata van, nem is akác, valami sokkal édesebb.

A ház előtti nemtudom szilvából csak könnyezve lehet enni, gondolatban kezet csókolva két egykor volt szorgos embernek.

Egy tánc

Harry F. 1919-ben született, ő volt a tizedik gyermek a családban. 15 évesen kezdett dolgozni, kifutófiúként kezdte, boltvezetőségig vitte. Megélt sok mindent, nehéz időket, szebb napokat, volt keserű és boldog, mint bárki más. Élete szerelmét feleségül vehette; hogy 57 együtt töltött év után ő ment el előbb, sosem heverte ki. Születtek gyerekeik, egyik fiuk bűvész lett. A színpad Harry-től sem állt távol; szeretett énekelni és táncolni, engem is mindig el akart csábítani egy slow fox-ra, ahányszor csak bejött a boltba, márpedig hetente jött. Végül sosem táncoltunk, akkor már bottal járt, és úgy is csak nehezen, apró tipegő-táncoló léptekkel, dülöngélve. Szilveszterkor fellépett, Elvis Presley-számokat adott elő, imádott szórakoztatni, szerepelni. A 90. szülinapjára hatalmas bulit szervezett, ott is énekelt.

Összességében boldog élete volt, és boldog volt a halála is. Egy szép nyár után, 2010-ben halt meg; reggel 8-kor barátok érkeztek hozzá látogatóba, s miután elmentek, délelőtt 11-kor ő is elment. Csak tegnap tudtam meg.

Harry papírra vetette életének egy részét; szerette volna, ha nyomtatásban is megjelenik. Ezt nem ígérhetem, Harry, de itt most megidéztelek egy pillanatra; remélem, valahol mosolyogsz.

The wonder of you (Elvis)

Paradicsom

A férfi szerette azt a helyet, a sógora kertjét a városon kívül. Később annyiszor gyűltek ott össze, amikor már a hétvégi ház is megépült, de akkor még csak a kert volt, benne a paradicsomok. A férfi szerette a paradicsomot is, főleg a bokorról, a naptól felhevítve, bár ritkán jutott így hozzá. Kicsit ropogott a foga alatt egy-két porszem, amit nem sikerült letörölnie, de nem bánta.

Sokat nevettek később is ezen a képen, a kisebbik fiú kidugott nyelvén, ahogy a szája szélét nyaldosta; melengető élménnyé lényegült át az a napmeleg, leves paradicsom. Nézték a képet, és elmerengtek, mennyi minden történt velük azóta. Például megszületett a kislányuk. A fiúk iskolába kerültek, aztán megjárták a katonaságot; a legnagyobb dolgozni kezdett, a kisebbik tanulmányokba fogott. Hova lettek az évek, már lányok után járnak a fiúk, az ő lányuk is felserdült, tanulni kezd... Sose lesz vége a taníttatásnak?

De, vége lesz egyszer, de a férfi már nem ülhet ott a diplomaosztókon. Egy nagy ünnepet még megér: a legidősebb fiú esküvőjét. Az unokáit már nem várja meg.

A paradicsom meleg leve jólesően árad szét a szájában. Falatnyi életöröm; dehogyis sejti meg, hogy egyszer majd minden paradicsom őt idézi valakiknek, akik önfeledt nevetését hosszú évekre vele temetik.

Nagynéném hozott a héten pár szál virágot a nagymamám kertjéből. Olyan hihetetlen: ő már sehol, de a virágai most is nyílnak; még holtában is megszépíti az életünket.



Nagymamám anyjáról meg az ő ruháiról meséltem már korábban. 86 évét mindvégig tevékenyen élte. 27 évet özvegyen töltött, ezalatt még egy fogadott gyermeket is felnevelt. Télikabát helyett egy kártolt gyapjúból készült vastag fekete kendőt hordott; háromszög alakban a hátára borította, elöl keresztbe vette magán, aztán hátul a háromszög csücske alatt összekötötte a rojtjait. Reggelente felöltözött, megfésülködött, egy kupa vízzel csak úgy a szájából megmosdott, a gelebébe (az inge elejébe) betett egy darab kenyeret, aztán nekiállt kapálni, gyomlálni, mikor mi tennivaló volt. Ha megéhezett, álltában harapott a kenyérből, aztán folytatta a munkát. Az arra járókat mind egy szálig megállította, mindtől megkérdezte: "Hova mész, fiam?", aztán a kezükbe nyomott pár szem gyümölcsöt azzal, hogy "vidd csak haza a pulyáknak".

Amikor a napi munkát elvégezte, és a hosszú nyári napból maradt még ideje sötétedésig, nekivágott, és sebes léptekkel rokonlátogatásra indult a szomszéd faluba. Amerre elhaladt, kérdezgették: "Hova megy, Mari néném?". "Átlépek mán Petribe", mondta ő. "Ilyenkor?", csodálkoztak, "hiszen mindjárt sötét lesz!" "Addigra visszaérek", volt a válasz, és lépdelt tovább szaporán, csak úgy ringott az a bő szoknyája. Petribe vagy 8 km volt az út, ugyanannyi vissza, hát tényleg nem időzött sokat a rokonoknál, csak kikérdezte, hogy vannak, kiosztotta a tanácsait, aztán fordult is vissza.



A héten megrázó temetés volt a nagymamám falujában, ott volt tán az egész falu, még az elszármazottak is. A temetőben, jó 35 éve halott dédanyám sírja mellett elhaladva valaki megjegyezte: "Na, itt meg az a Mari néni nyugszik, aki átlépett Petribe".

Nagymamám a virágait hagyta itt velünk, dédanyám a szapora lépteit.

Az elmúlt pár napban egy olasz bloggerrel, Danielával váltottunk sűrűn levelet. A különböző országok húsvéti szokásairól készült sorozatot írni a blogján, és véletlenszerűen hozzám fordult, volna-e kedvem közreműködni. Naná!

Persze ez nem kis felelősség, hiszen az ő olvasói az általam szolgáltatott anyag alapján alkotnak majd elképzelést a mi húsvétunkról, de nagyon remélem, a lényeget sikerült megsejtetni. Ezúton is nagyon szépen köszönöm Csutkaildának és Limarának a rendelkezésünkre bocsátott gyönyörű fotóikat, illetve Limarának a fantasztikus cipóban sült csülök-receptjét is. A végeredményt itt tekinthetitek meg.



A húsvétot egyébként gyerekként nem szerettem igazán a locsolódók miatt, bár a nagymamámnál fellelhető finomságok azért vigaszt nyújtottak. Főtt kolbász, főtt sonka, kalács és sárga túró mindig volt nála, bár ez utóbbit gyerekkoromban kimondottan nem szerettem, azóta viszont annál inkább. Amikor a húsvétot nem itthon töltöm, nincs is igazi húsvéti hangulata az ünnepnek, pedig az ételeket igyekszem az asztalra tenni én is. A locsolók sem hiányoznak igazán. Aztán egyszer rájöttem, mit nem találok sehol máshol: azt a tavaszillatot, ami itthon lengi be az ünnepet.

*



Nagymamám így készítette a sárga túrót:
10-12 egész tojást elkevert 5-6 evőkanál cukorral, ezt hozzáadta 1 liter hideg tejhez, és állandóan kevergetve összefőzte, míg a tej össze nem túrósodott, és a savó vízszerűen el nem vált a túrós állagú résztől. Akkor mazsolát kevert bele, majd az egészet egy ruhába kötötte jó szorosan, hogy az összes leve kicsepegjen. Hidegen fogyasztható.

Ízlés szerint adható a túróhoz vaníliás cukor és reszelt citromhéj, vagy akár fahéj.

Akit a sárga túró megihletett, annak ajánlom Fűszeres Eszter felhívását.

Kötők, réklik, rokolyák - dédanyám ruhái

Mesélt aztán nagymamám az anyja ruháiról is.

A selyemkendőiről - volt fekete, meg egy lila, fehér csillagmintával, azt már nagymamám hordta el szalagnak. Mesélt a világot körülölelő szoknyáiról, melyekből egy-egy egész ruha telt ki később, hosszú ujjal, körülrakott szoknyarésszel. A parhet alsószoknyájáról, amit nagymamám testvére, Boris varrt; az alját cérnagurigával rajzolta körbe, úgy varrta cakkosra. A csipkés aljú lüszterkötőjéről, meg arról a szoknyáról, aminek az alja más színnel volt szegve, s ettől úgy nézett ki, mintha két szoknya lett volna dédanyámon. A szegélyére meg kefezsinórt varrtak, úgyhogy el nem kopott az soha.

Nincs már meg ezekből semmi, csak a babafőkötő, amit tán dédanyám testvére, Borca néne horgolhatott. Mikor nagymamámék hordták, még szalag volt fűzve a fodrok közé. Nekem is volt a fejemen, a kislányomnak is. Borca nénéről nem is tudnék, ha jó 90 évvel ezelőtt hátra nem hagyja a keze nyomát.


Ajánlom e képeket szeretettel a Horgo-blog tagjainak; őrizzék munkáitokat hálás szívvel a ti dédunokáitok is.

Szegény Mohovics Anna

Az első világháborúban elesett Mitru Pali gyerekei sorra kirepültek, a saját lábukra álltak. A legkisebbik, Anna azonban még egy rövid időre visszatért Mitru Jancsi házába.

Az úgy történt, hogy Annát kiszemelte a sógora az öccse számára. Anna azonban nem akart hozzámenni a fiúhoz, mert a sógora nagyon rossz természetű ember volt, és tartott tőle, hogy az öccse is olyan lenne. A sógora erre dühében megverte, s akkor Anna összeszedte a kevéske holmiját, és elment Mitru Jancsiékhoz.

Nagymamám akkoriban öt éves forma kislány volt (tehát 1930 körül járunk), és a rajongásig imádta Annát. Egyszer lementek a kertbe krumplit szedni ők ketten, de nagymamám egy óvatlan pillanatban elélépett, és Anna véletlenül fejbe vágta a kapával. Rohant vele rémülten, nagymamám meg csak azt ismételgette, hogy nem az Anna hibája volt, hanem az övé. Szerencsére nem lett nagy baja, de a forradás mentén nem nőtt haj többé. Nevetve emlegette mindig, hogy neki ott Anna megkapálta a fejét.

Anna két bátyja Pesten dolgozott, nekik panaszolta el levélben, hogy járt a sógorával. A fiatalabbik, Péter aztán érte jött, és felvitte magával a fővárosba. Anna a Péter feleségével dolgozott együtt Budán a szövőgyárban.

Ott ismerkedett meg egy Vass nevezetű fiatal gépésszel, el is jegyezték egymást. Májusra tervezték az esküvőt, mert akkor nemzetközi vásárt készültek tartani Pesten, és a vidéki rokonok félárú jeggyel utazhattak volna fel.

Húsvét harmadik napja volt, Anna bement Szentlőrincről Budára a gyárba. Ahogy a villamosról leszállt, a másik irányból épp akkor futott be a szerelvény. Anna hátralépett, az induló villamos ajtaja odazárta a kabátját, és ő a jármű alá esett. A jobb lába teljesen összeroncsolódott. A kórházban a vőlegénye igyekezett rábeszélni, egyezzen bele, hogy levágják a lábát, de Anna azt mondta, ő fél lábbal nem tud élni, akkor inkább meghal. Végül vérmérgezést kapott, és már nem tudtak rajta segíteni.

Csak hegek maradtak utána: a nagymamám fején meg a Vass gépész szívében.

Ritli Mihály Amerikában

Anyai ágon a másik ükapám, Ritli Mihály nekivágott a nagyvilágnak. Családos ember volt, Sultész Mária három gyermeket szült már neki, mikor megegyeztek, hogy Mihály elmegy dolgozni Amerikába. (Ez valamikor közvetlenül a századforduló előtt lehetett, mert az első gyerekük 1885-ben született, és még iskoláskorú volt, amikor az apja elment.)



Akkoriban már fizetni kellett a hajójegyért, nem lehetett az úton ledolgozni az árát, mint korábban. Így aztán kölcsönt vettek fel ükapámék a hajójegyre, s az ükanyám otthon maradt a három gyerekkel meg az adóssággal. Napszámba járt mindenfelé, hogy a tartozást ledolgozza,közben a dédanyám a két kisebb testvérére meg a tanító gyerekére vigyázott, így aztán iskolába sem járt. Írástudatlan maradt, akárcsak ükapám, aki Amerikából küldött leveleit is egyik barakktársával íratta.



Egyszer aztán megüzente ükanyámnak, hogy készüljön, mert összegyűjtött annyi pénzt, hogy az egész családnak meg tudja venni a hajójegyet, és kihozatja őket is magához. Nemsokára jött egy másik levél, melyben az állt, hogy Ritli Mihály meghalt. A családja semmi egyebet nem kapott utána, se személyes holmit, se pénzt. Hogy a leveleit író barakktársa tette-e el láb alól a félretett pénzéért, vagy más történt vele, kiderülni már nemigen fog. Ott nyugszik valahol Amerikában, haló porában is messze mindenkitől.

Mohovics Dömitru két szép fia

Egyik ükapám anyai ágon valahonnan az akkori határszélről érkezett, az anyanyelve is más volt (nagymamám emlékezetében német, bár a nevéből szerintem nem ez következne). Furcsa hangzású keresztnevét a faluban csak Mitrunak becézték. Ez a becenév aztán a fiaira is ráragadt vezetéknév formájában; csak Mitru Palinak meg Mitru Jancsinak hívta a két fiút mindenki. (Ezt nagymamám annyiszor elmesélte, hogy nekem már mondókává állt össze a fejemben, mintha csak Tarbay Ede varjúdombi meleghozóiról lenne szó: "Sluga Márton, Sluga János, Sluga Pál"... Mitru Pali, Mitru Jancsi.)

Az első világháború már családos emberekként érte őket. A fiatalabbik fiú, Jancsi a tüzéreknél szolgált. Egyszer a kezén megsebesítette egy szilánk, és a kórházban megálmodta, hogy megszületett a harmadik gyermeke. Erre kapott három napi szabadságot, hogy hazamehessen megnézni.

Az idősebb, Pali odamaradt a háborúban. Öt nagyocska gyermek maradt utána: János, Mária, Péter, Erzsébet és Anna. Az öt árvát Jancsi magához vette, a fiúkat kitaníttatta: Jánost asztalosnak, Pétert cipésznek.

Mitru Jancsi megérte még egy háború kezdetét, de a végét már nem: 1941-ben halt meg betegségben, 59 évesen. Nagymamám az ő legfiatalabb gyermeke volt a négy közül.




a képen Mitru Jancsi (Mohovics János) és felesége, Ritli Mária - a dédszüleim

A napokban többször is nagymamámról álmodtam. Másfél éve ment el, éppen egy hónappal a kislányom születése előtt, akit nagyon szeretett volna látni. Ma elővettem néhány kedves tárgyát, hátha kicsit visszahozzák.

Nem tették.

~

Negli ultimi giorni ho sognato diverse volte di mia nonna. E’ passata un anno e mezzo fa, proprio un mese prima della nascita di mia figlia che avrebbe voluto vedere tanto. Oggi ho uscito alcune delle sue cose preferite, sperando che me la riportino per un po’.

Non é successo.

~

In the last few days I’ve dreamt several times about my grandma. She died one and a half year ago, just a month before my daughter was born, whom she desired to see so much. Today I took some of her favourite things, hoping they would bring her back for a while.

They didn’t.