A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ajánló. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ajánló. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. február 7., csütörtök

Fák és filmek

Egyik barátnőm, akivel közös a fák iránti szenvedélyünk, felhívta ma a figyelmemet egy kisfilmre. Ha van egy szabad félórátok, érdemes megnézni.


Cserébe én a napokban a Facebookon keringő kisfilmet, a Paperman-t küldtem át neki. Ez csak hat és fél perces, egy tea- vagy kávészünet alatt megnézhető.


Aztán kiderült, hogy a faültető ember nagyon is valóságos. S mindezt megírta már az a blog is, melyet egy tölgyfa vezet.  






2011. július 16., szombat

Vendégposztom a Konyhasónaplón

Váratlanul ért és nagyon megörvendeztetett Vesta megkeresése, hogy van-e kedvem részt venni a Konyhasónapló könyvajánló játékában. Van bizony; már olvasható a bejegyzés. Köszönöm szépen a lehetőséget, Vesta!

2011. július 15., péntek

Déli kávé



A múltkori kávés bejegyzés után arra gondoltam, bemutatom nektek a nápolyi kávéfőzőnket, hátha nem mindenki ismeri ezt a típust. Lényegében egy fordított kotyogós, és a férjem nagyon szereti. Azt is tudom, miért: mert színt visz a hétköznapokba. A gázlángra úgy kell feltenni, hogy se ne billenjen le, se ne legyen túl középen, mert akkor leég a műanyag füle, és egy nap alatt sem lehet kiszellőztetni a bűzt a lakásból (vajon honnan tudom?). Mindezen segítene valószínűleg egy lángelosztó gyűrű, de akkor hova lenne a mindennapok izgalma?



felülre kerül a kávé, alulra a víz

További szépsége a dolognak, hogy amikor a víz felforrt, egy hirtelen mozdulattal az egészet a feje tetejére kell állítani anélkül, hogy 1) megégetném rajta az ujjamat, mert hiába a konyharuha, a füle olyan pici, hogy alig tudom megfogni 2) középen szétnyílna az egész, és kiömlene a forró víz.
Ha szerencsésen megfordítottuk a szörnyet, akkor már csak meg kell várni, amíg a forró víz szépen átszűrődik a kávén, ami pont annyi időbe telik, amennyi alatt elkéshetünk a munkahelyünkről. Persze az olaszok éppen így szeretik...

*

Nápolyról és az ottani életérzésről kedvenc vígjátékunk a Benvenuti al Sud ("Isten hozott délen"). A Milánó melletti postaigazgatót büntetésből Milánó helyett Nápoly mellé helyezik át. Persze a hely iránt érzett kezdeti gyűlölete idővel szerelembe csap át. A film kulcsmondata: "Amikor egy idegen délre jön, kétszer sír: amikor megérkezik, és amikor elmegy..."


Milyen igaz...

2011. június 21., kedd

Lélek, vándorlás 2.


Ezt is Lénárd Sándor írja az Egy nap a láthatatlan házban című könyvében:

"(...)olvasnom kell, legalábbis magyarul... A mi mindennapi magyar szavunkra szükség van. A távol élő „kísérője és kísértője” nélkül elveszett. A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell! Lehetetlen indogermán módon gondolkozni, és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvé­től, mint Bolyaié Euklidészétől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit. A magyart - ez félelmetes - el is lehet felejteni!

A magyar nagyon más, mint a többi európai nyelv... Az olaszt már Dante bebalzsamozta. (Csak a tájszólásai élnek.) Ha ma Lampedusa hercege el akar mondani egy történetet, nem szabad azokat a szavakat használnia, melyeket szereplői mondtak. Elő kell vennie a tiszteletre méltó nyelvereklyét, mindent át kell költenie. A német halva született. Luther Márton a nyomdászok részére találta ki. Javítani alig lehetett rajta, rontani igen. Norvégiának három hivatalos nyelve van, de mindenki úgy keveri őket házi nyelvével, ahogy jónak látja. A ma­gyar él, fejlődik, tízmillió ember közös játékszere is... aki egy szóval gazdagítja, halhatatlan lesz. Nincs év, hogy ne hozna szótermést. Egy nyelvész barátom azt állítja, és elhiszem neki: a kivándoroltak leveléből pontosan megállapítja, ki mikor lépett ki; írásaikban halott szavak vannak, az egykori beszéd fosszilis maradványai; mint a geológus ezekből állapítja meg a réteg korát.

(...)

Könyvtáram úgy indult, mint minden vándor magyaré: Ady-val és az Ínyesmester szakácskönyvével. Ezeket vettem. Varázslók, tündérek, jóakaratú emberek küldték a többit."


Íme az én tündéreim és jóakaróim:

Ezekkel indultam el otthonról februárban (meg még vagy 30 doboznyival, csak ezek voltak a még olvasatlanok, amiket nagynéném szállított):


Zsuzsa barátnőm hozta az utánpótlást júniusban (sajnos már mindet elolvastam, pedig be akartam osztani, de nem tudtam ellenállni):


Ez postán érkezett Mammkától, és nagyon meghatott (ezúton is szívből köszönöm):


Ezt pedig hétvégén kaptam Fabiótól (elmentünk egy játszóházzal kibővített könyvesboltba, ahol mindenki választhatott magának egy könyvet, kivéve a kicsit, aki két kirakót is kapott a könyve mellé):



Amikor rátal
áltam, rögtön tudtam, hogy ez az én könyvem: az ötvenes évek vidéki Szicíliájáról szól, régi fotókkal és családi receptekkel. Olyasmi, amit én írnék, ha tudnék írni.

2011. június 4., szombat

Vándorszombat 6.

Itt van kedves barátnőm; elsős korunk óta ismerjük egymást. Mentünk volna kirándulni ma, de zuhog az eső, így csak egy régebbi kirándulásról pótolom az elmaradt beszámolót. Valójában vándorvasárnap volt, Parma után másnap Vigevanóba vittük anyát. A hatvanezres lakosú város főtere a XV. század végén épült, mindössze két év alatt, abban az évtizedben, amikor Leonardo Da Vinci volt Ludovico il Moro herceg építésze. Nincs rá semmilyen írásos bizonyíték, hogy bármi köze lenne a térhez, a tornyot például egészen biztosan Bramante tervezte, de elképzelhető, hogy a véleményét kikérték az építkezés során.








A városban éppen sörfesztivál volt, valamint egy multimédiás kiállítás Leonardo Utolsó vacsorájáról A tizenharmadik tanú címmel. Találtunk továbbá egy boltot, ahol libából készült finomságokat árusítanak (például libaszalámit!), és kóstolásra is van lehetőség. Ide mindenképpen jövünk még...


a sörfesztivál a hercegi palota fedett kocsibejárójában kapott helyett



a "lóparkolóban" (ahol a vendégek és a herceg szolgálatában álló lovagok hagyhatták lovaikat) fényúton jártunk







2011. május 22., vasárnap

Vándorszombat 5.


Megint rengeteg képre készüljetek...

Míg anya itt volt, elmentünk Parmába. A sonka, a parmezán meg Stendhaltól A pármai kolostor biztosan mindenkinek beugrik, a komolyzene kedvelőinek esetleg a Verdi-fesztivál, Toscanini szülőhelye, Paganini sírhelye. (Ez utóbbi, bár 1840-ben halt meg Nizzában, csak az 1930-asévekben került pármai nyughelyére, addig az egyház nem engedte eltemettetni az ördöggel cimborálása és vallástalan életmódja miatt. Halála után bebalzsamozták és koporsóját például pincékben tárolták.) Amiről sosem hallottam, és ezért hatalmas meglepetésként ért, hogy Parma egyet jelent az ibolyakultusszal is. Ibolyalikőrt, kandírozott ibolyát, ibolyás képeslapokat és hűtőmágneseket, ibolyás szappant láttam sok helyen. Utánaolvasva kiderült, hogy Habsburg Mária-Lujza francia császárné, Napóleon második felesége, Parma hercegnője imádta a pármai ibolyákat, és megbízásából, támogatásával kezdték el a belőlük készülő illatszer előállítását. Amikor 1831-ben el kellett menekülnie a városból, emlékül lepréselt ibolyákat vitt magával. Később visszatérhetett, és szeretett városában is hunyt el. Sírhelye Bécsben van, ahová Parmából minden évben érkezik egy csokor a valahai hercegnő kedvenc ibolyáiból.



ibolyalikőr a Torino cukrászda kirakatában


kis erőgyűjtés a városnézéshez

A lenyűgöző keresztelőkápolna a XII. században épült veronai rózsaszín márványból.
















az egyetlen freskó, ami az eredeti, 1200-as évekbeli színekkel és festéssel maradt fenn


egy eleven kis Jézus rángatja Mária kendőjét (nagyon olasz kép szerintem :)





a keresztelőmedence egyetlen tömb színátmenetes márványból készült

Még egy kis városnézésre jutott idő (bár Parma is sokkal több csodát rejt, nekünk ezúttal ennyi fért bele):



arcok Liberty-stílusban...