Kállai. Látás. Mérce. Egy pár. Kötés. Állampolgárság. Identitás. Honfoglalás. Kereszt. Pont.
Milánó és Dhahran. Már nem ott, még nem amott. Félúton.
Felesküdtem az olasz államra.
Olyan semmilyen sem volt. Készültem rá lázasan, mégiscsak nagy szó. Amikor 2002-ben kimentem Olaszországba, nem is álmodtam volna, hogy 12 évvel később állampolgár leszek. Szerettem volna egy gyönyörű ruhát az alkalomra az Igéző kollekcióból, ami kifejezte volna, hogy magyarként jövök felesküdni, de nem vállalták időre. Aztán az eskütétel napján megjelentem egy fél órával hamarabb a kitűzött időponthoz képest, és szinte azonnal behívtak. Már ettől is olyan komolytalannak tűnt az egész. A többi eskütételre megjelent mind utcai ruhában jött. Maga az eskütétel két percig tartott, az ügyintéző közölte, ma itt az egész keleti blokk, előttem egy bolgár nő járt itt, azelőtt egy albán. Neki meg amúgy Magyarországról mindig a szalámi jut eszébe. Mondtam neki, ne búsuljon, utánam egy ázsiai fiú fog következni, földrészt váltunk.
Simona barátnőm (a meditációs csoportból) még felfelé liftezett, amikor én már kiléptem a városháza kapuján. Üresség volt bennem, egy szimpla hétköznapi ügyintézés nagyobb felhajtással járt, mint az állampolgársági eskü. Mondtam is neki, még egy darab papírt sem kaptam, hogy itt jártam ma, állampolgár lettem. Még azt is el tudtam volna képzelni javíthatatlan romantikus lévén, hogy egy 5 cent értékű, 2x5 cm-s darab nemzeti színű szalagot átnyújtanak emlékbe, kifizettem volna az eljárási költség több száz eurója mellett. Nekem nagyon furcsa volt, hogy egy olyan horderejű dolgot, mint az állampolgárság, ilyen semmilyen módon kezelnek; mintha nem is értékelnék semmire. Valószínűleg ez is része az olasz létnek, mondtam, mire Simona nagyot nevetett. Aztán meghívott egy sütire a dóm tövében, hogy legyen valami ünnepélyes jellege a pillanatnak.
Ha már Milánóban voltam, megpróbáltam összeszedni, amit magunkkal szerettünk volna vinni Arábiába. Úgy kell elképzelni, hogy adva van egy garázs színültig megtöltve, tehát csak úgy férek hozzá bármihez, ha kiszedem a dobozok felét, kockáztatva azt is, hogy rámdőlnek és agyonnyomnak. Ehhez még ott volt a két gyerek, akiket anyára tudtam hagyni szerencsére, de mivel a kicsi még szopizik, néha muszáj voltam felbukkanni a közelükben. A szállásunk persze nem ott volt, ahol a garázs, tehát reggel metróztam egy órát, pakoltam kicsit, a baba kihagyott egy szopizást, helyette szilárdat evett, a következő szopizásra meg visszametróztam egy órát. Délután ismételtük. A napi 4 óra metrózás mellett nem is jutott olyan sok idő a pakolásra...
Valahogy azért összeraktam 4 dobozt, amibe a két gyereknek némi ruha-játék-könyv és az én nélkülözhetetlen holmim került. Mivel pakolás közben az eszem folyton azon járt, hazaérek-e időben a kicsihez, utólag ráébredtem, hogy becsúszott egy-két hiba a tárgyak összeválogatásába. Már itthon voltunk Magyarországon, amikor egyik este az ágyban elmélkedve bevillant az agyamba, hogy balga módon beraktam az egyik dobozba A sehányéves kislány című könyvet (még az enyém volt valamikor). Azonmód leizzadtam, ahogy elképzeltem, hogy a cenzorok (a postai csomagokat átvizsgálják) elborzadva emelik ki a dobozból a könyvet, és rámerednek arra az illusztrációra, ami a babát az anyaméhben ábrázolja. Hát én hülye vagyok, ilyesmit postázni egy olyan országba, ahol a tengerben is csak abayában lehet fürödni! (Ez a csador helyi megfelelője.) Nem hiszem el, még a Nyúl Pétert is betettem! Abban meg az egyik rész egy malac testvérpárról szól! Mikor a sertést még képen sem tűrik meg! Te jó ég, vajon viszontlátjuk-e valaha a könyvet... Negyedik szülinapjára kapta Sara az apjától... És mivel újabban javában dúl a testvérféltékenység, betettem esti olvasgatásra a Mazsola és Tádét is - az meg VÉGIG egy DISZNÓRÓL szól!!! Nem vagyok normális!
Most kíváncsian várom, a négy dobozból mi fog megérkezni végül a férjemhez... Ma pedig írt a kinti iskola is, hogy reggelente 6:40-re jön az iskolabusz a gyerekekért a toronyház parkolójába, délután háromnegyed négyre hozzák őket. Aki nagyon akarja, külön busszal kivételesen elkísérheti a gyerekét az iskolába a legelső tanítási napon. Mi akkor még nem leszünk kint... És Sara most olyan szeparációs szorongással terhelt időszakon megy át, hogy a lakásban sem lehet elmozdulni mellőle, a kertbe nem mer egyedül kimenni, mert mi van, ha valaki elviszi... Nem tudom, hogy fog egyedül iskolába buszozni. Nem tudom, a sofőrön kívül lesz-e felnőtt kísérő a buszon.
Fabio két hónapja kint van Arábiában, jól érzi magát. Túl van az első Ramadánon; az irodájába visszavonulva tudott enni-inni napközben, pár naptól eltekintve, amikor kint voltak az építkezésen. Akkor azért szomjazott kicsit. Végigdrukkolták a nyarat, hogy felmegy-e 50 fokig a hőmérséklet, mert akkor felfüggesztik a munkát és mindenki hazamehet. 48-nál mindig megállt. Őt rendszeresen helyinek nézik, gyakran arabul szólnak hozzá, de már megszoktuk, török étteremben törökül szólították meg. Ahogy a Mediterraneo című remek filmben mondják: "una faccia - una razza", vagyis "egy arc, egy faj". Maradjunk annyiban, az arab hódítók nem csak csodás épületeket hagytak hátra Szicíliában, de némi genetikai lenyomatot is. Emiatt egyébként úgy is érzi magát a férjem, mintha visszatért volna kicsit a gyökereihez.
Apropó gyökerek, és ezt most aktuálpolitikai helyzettől függetlenül kéretik olvasni: néhány barátnőm megkérdezte, megválok-e a magyar állampolgárságomtól most, hogy megkaptam az olaszt. Meg sem fordult a fejemben. Hazádnak rendületlenül.
