Kettős

Kállai. Látás. Mérce. Egy pár. Kötés. Állampolgárság. Identitás. Honfoglalás. Kereszt. Pont.

Milánó és Dhahran. Már nem ott, még nem amott. Félúton.

Felesküdtem az olasz államra. 

Olyan semmilyen sem volt. Készültem rá lázasan, mégiscsak nagy szó. Amikor 2002-ben kimentem Olaszországba, nem is álmodtam volna, hogy 12 évvel később állampolgár leszek. Szerettem volna egy gyönyörű ruhát az alkalomra az Igéző kollekcióból, ami kifejezte volna, hogy magyarként jövök felesküdni, de nem vállalták időre. Aztán az eskütétel napján megjelentem egy fél órával hamarabb a kitűzött időponthoz képest, és szinte azonnal behívtak. Már ettől is olyan komolytalannak tűnt az egész. A többi eskütételre megjelent mind utcai ruhában jött. Maga az eskütétel két percig tartott, az ügyintéző közölte, ma itt az egész keleti blokk, előttem egy bolgár nő járt itt, azelőtt egy albán. Neki meg amúgy Magyarországról mindig a szalámi jut eszébe. Mondtam neki, ne búsuljon, utánam egy ázsiai fiú fog következni, földrészt váltunk.

Simona barátnőm (a meditációs csoportból) még felfelé liftezett, amikor én már kiléptem a városháza kapuján. Üresség volt bennem, egy szimpla hétköznapi ügyintézés nagyobb felhajtással járt, mint az állampolgársági eskü. Mondtam is neki, még egy darab papírt sem kaptam, hogy itt jártam ma, állampolgár lettem. Még azt is el tudtam volna képzelni javíthatatlan romantikus lévén, hogy egy 5 cent értékű, 2x5 cm-s darab nemzeti színű szalagot átnyújtanak emlékbe, kifizettem volna az eljárási költség több száz eurója mellett. Nekem nagyon furcsa volt, hogy egy olyan horderejű dolgot, mint az állampolgárság, ilyen semmilyen módon kezelnek; mintha nem is értékelnék semmire. Valószínűleg ez is része az olasz létnek, mondtam, mire Simona nagyot nevetett. Aztán meghívott egy sütire a dóm tövében, hogy legyen valami ünnepélyes jellege a pillanatnak.

Ha már Milánóban voltam, megpróbáltam összeszedni, amit magunkkal szerettünk volna vinni Arábiába. Úgy kell elképzelni, hogy adva van egy garázs színültig megtöltve, tehát csak úgy férek hozzá bármihez, ha kiszedem a dobozok felét, kockáztatva azt is, hogy rámdőlnek és agyonnyomnak. Ehhez még ott volt a két gyerek, akiket anyára tudtam hagyni szerencsére, de mivel a kicsi még szopizik, néha muszáj voltam felbukkanni a közelükben. A szállásunk persze nem ott volt, ahol a garázs, tehát reggel metróztam egy órát, pakoltam kicsit, a baba kihagyott egy szopizást, helyette szilárdat evett, a következő szopizásra meg visszametróztam egy órát. Délután ismételtük. A napi 4 óra metrózás mellett nem is jutott olyan sok idő a pakolásra... 

Valahogy azért összeraktam 4 dobozt, amibe a két gyereknek némi ruha-játék-könyv és az én nélkülözhetetlen holmim került. Mivel pakolás közben az eszem folyton azon járt, hazaérek-e időben a kicsihez, utólag ráébredtem, hogy becsúszott egy-két hiba a tárgyak összeválogatásába. Már itthon voltunk Magyarországon, amikor egyik este az ágyban elmélkedve bevillant az agyamba, hogy balga módon beraktam az egyik dobozba A sehányéves kislány című könyvet (még az enyém volt valamikor). Azonmód leizzadtam, ahogy elképzeltem, hogy a cenzorok (a postai csomagokat átvizsgálják) elborzadva emelik ki a dobozból a könyvet, és rámerednek arra az illusztrációra, ami a babát az anyaméhben ábrázolja. Hát én hülye vagyok, ilyesmit postázni egy olyan országba, ahol a tengerben is csak abayában lehet fürödni! (Ez a csador helyi megfelelője.) Nem hiszem el, még a Nyúl Pétert is betettem! Abban meg az egyik rész egy malac testvérpárról szól! Mikor a sertést még képen sem tűrik meg! Te jó ég, vajon viszontlátjuk-e valaha a könyvet... Negyedik szülinapjára kapta Sara az apjától... És mivel újabban javában dúl a testvérféltékenység, betettem esti olvasgatásra a Mazsola és Tádét is - az meg VÉGIG egy DISZNÓRÓL szól!!! Nem vagyok normális! 

Most kíváncsian várom, a négy dobozból mi fog megérkezni végül a férjemhez... Ma pedig írt a kinti iskola is, hogy reggelente 6:40-re jön az iskolabusz a gyerekekért a toronyház parkolójába, délután háromnegyed négyre hozzák őket. Aki nagyon akarja, külön busszal kivételesen elkísérheti a gyerekét az iskolába a legelső tanítási napon. Mi akkor még nem leszünk kint... És Sara most olyan szeparációs szorongással terhelt időszakon megy át, hogy a lakásban sem lehet elmozdulni mellőle, a kertbe nem mer egyedül kimenni, mert mi van, ha valaki elviszi... Nem tudom, hogy fog egyedül iskolába buszozni. Nem tudom, a sofőrön kívül lesz-e felnőtt kísérő a buszon. 

Fabio két hónapja kint van Arábiában, jól érzi magát. Túl van az első Ramadánon; az irodájába visszavonulva tudott enni-inni napközben, pár naptól eltekintve, amikor kint voltak az építkezésen. Akkor azért szomjazott kicsit. Végigdrukkolták a nyarat, hogy felmegy-e 50 fokig a hőmérséklet, mert akkor felfüggesztik a munkát és mindenki hazamehet. 48-nál mindig megállt. Őt rendszeresen helyinek nézik, gyakran arabul szólnak hozzá, de már megszoktuk, török étteremben törökül szólították meg. Ahogy a Mediterraneo című remek filmben mondják: "una faccia - una razza", vagyis "egy arc, egy faj". Maradjunk annyiban, az arab hódítók nem csak csodás épületeket hagytak hátra Szicíliában, de némi genetikai lenyomatot is. Emiatt egyébként úgy is érzi magát a férjem, mintha visszatért volna kicsit a gyökereihez.  

Apropó gyökerek, és ezt most aktuálpolitikai helyzettől függetlenül kéretik olvasni: néhány barátnőm megkérdezte, megválok-e a magyar állampolgárságomtól most, hogy megkaptam az olaszt. Meg sem fordult a fejemben. Hazádnak rendületlenül.

kép innen

Kanyarban

Lucy Maud Montgomery Annája óta tudjuk, az úton olykor jön egy kanyar. Izgalmas, várakozással teli időszak ez; már látszik, ahogy eltér az út, közeleg a változás, de még nem látjuk, mi van a kanyar mögött. Vajon mit találunk majd? Aranyerdőt, kristálypalotát, düledező viskót, útonállókat, jótündért, kincset?

Lassan három éve lakunk Baggióban. A kislányunk itt kezdett óvódába járni, megtanult olaszul. Mostanra teljesen befogadott minket a helyi közösség, írhatom bátran, megszerettek bennünket. Én itt váltam meseolvasóvá (nem mondom, hogy mesemondó, mert nem fejből mesélek). A mesék révén barátokat szereztem, felolvashattam sok nép teremtéstörténetét a kistemplomban orgonaszó mellett, taníthattam moldvai és görög körtáncokat, járhattam méhésztanfolyamra. Ajándékba kaptam egy csodás női csapatot, a meditációs csoportunkat; olyan társaságot, amilyenre mindig vágyakoztam. December végén pedig érkezik hozzánk valaki, akit várva várunk; Idának hívják.

Most, hogy mindez a jó körülvesz minket, elmegyünk innen. Még nem tudjuk biztosan, hová, még nem tudjuk biztosan, mikor, de hamarosan, nagyon hamar. Elindulunk az álmaink után, mert van egy régi közös álmunk egy házról, erdőről és a mélyén rejlő sok titokról. Csak még egy kitérőt kell tennünk, mielőtt elérnénk az álmunkat. Most ennek vágunk neki. A kanyar már látszik, csak még az nem, ami mögötte van.

Charlie és a feles macska

A Pixar új egész estés rajzfilmje is lehetne ilyen címmel, de nem, mindez a lakásunkban játszódik. 

A napokban a játszótéren egy ismerős kislány izgatottan hívta a lányunkat, hogy jöjjön megnézni valami "igazán undorítót". Egy fa tövében a kérgen vagy félszáz verőköltő bodobács sütkérezett a napfényben. A kislány egy botocskával nekiállt lepiszkálni a békés rovarokat és legyilkolni őket. Hiába szóltam rá kétszer is, hatástalan maradt az érvelésem. Mivel nem akartam  tehettem meg, hogy elveszem a gyerektől a botot és elzavarom csúszdázni, inkább kézen fogtam a sajátomat, és elvezettem onnan. Ugyan a kicsi imád minden állatot és növényt, nemigen vett volna részt az irtásban, de akkor már inkább hasznosabb dolgokkal töltöttük az időt.

(Még alsós koromban egyszer a Balatonnál nyaraltam, Fonyódligeten, azt hiszem. Egyik délután a gyerekek tavi kagylókat szedtek a vízből, és éles kövekkel kivágták a kagylókat a héjukból. Nem vettem ugyan részt benne, de a kagylóhéjakból én is kértem. A napköziben aztán úgy egy évig rá sem bírtam nézni a borsófőzelékre; a fehér folyós főzelék minduntalan a kagylók látványát idézte fel.)  

Láttatok már bodobács-óvódát? Én még sosem...

a középsősök és a nagycsoportosok...

A játszótéri incidens után tegnap visszamentünk a bodobácsos fához. A kicsi mindenáron haza akart hozni egyet, hiába tiltakoztam, hogy azt nem szereti a bodobács, sírni fog a szülei után, vagy ami még rosszabb, elpusztul. Azzal érvelt, hogy a múltkor a kislány már úgyis az egész családját legyilkolta, és a bodobács árva. Beadtam a derekam azzal a feltétellel, hogy másnap azonnal visszavisszük a parkba. (Egyszer hernyónk volt három napig a lakásban. Mentalevelet fogyasztott. "Anya, ez a legszebb ajándék!"- mondta a gyerek, és igen örültem, hogy nem költöttünk inkább egy kisebb vagyont IKEÁ-s babakonyhára.) Lányom finoman a kezébe sepert a fatörzsről egyet, és két kis markát egymás mellé szorítva hazahozta Charlie-t. Itthon Charlie kapott egy kényelmes dobozkát, bele zsályalevelet és babszárat, ez utóbbin igen szívesen üldögélt. Lövésem nem volt, mit esznek a bodobácsok, de most már tudom, mert utánanéztem: a hársfa termését, meg papsajtot például (a teljes listát a Wikipédián találjátok). Ma hársfatermést is szedtem neki, de sajnos úgy látom, Charlie-nál beállt a még rosszabb állapot. Reméltem, hogy csak alszik, de nem reagál. Most van még 3 órám, hogy eldöntsem, mielőtt a gyerek hazajön az oviból, hogy a) megszabaduljak a tetemtől, és a "Charlie megszökött!" kiáltással nyújtsak Oscart érő alakítást, vagy pedig b) ne szépítsek a természeti törvényeken, szembesüljünk sokadszor a ténnyel, hogy az élet véges, és ismét napokig beszélhetünk majd halálról és újraszületésről. Na, most kellene egy szavazóbizottság, amelyik meghozza helyettem a döntést.

Charlie-n kívül még egy lakónk van; hálistennek az ő sorsa eddig némileg szerencsésebben alakul, hogy lekopogjam. Még júliusban vagy augusztusban történt, hogy a szomszéd parányi hátsó kertjébe három kölyköt fialt egy anyamacska. Nem tudni, mi történt, de egy pár nap után otthagyta őket, csak a háztetőről hívta a kicsinyeit, de többé nem tért vissza hozzájuk. A szomszéd éppen a meszelés kellős közepén volt, azt sem tudta, hova kapjon szegény, nemhogy még a kismacskákat dédelgesse naphosszat. Így aztán Sara meg én jártunk át hozzájuk naponta négyszer, és cumisüvegből etettük a kis jószágokat kecsketejjel. Girhesek voltak és szörnyen bolhásak, a kedvencünk, a kis fekete pedig olyan gebe, hogy azt hittem, nem marad meg. A kicsi mindet elnevezte (a két kis szürke Martia és Giulia lett, a fekete, a szíve csücske pedig Herkules); bosszankodott, ha nem etethette őket, és visítva menekült előlük, amikor követni próbálták. Herkules legjobban a felmosórongyon szeretett kucorogni. Amikor örökbe fogadták, szörnyen izgultam, hogyan fogja fogadni a hírt a kicsi. Azt mondjuk nem gondoltam, hogy kettőnk közül én fogom megsiratni. Martiának is akadt gazdája, Giulia pedig végül annyira elbűvölte a szomszédékat (akik addigra befejezték a meszelést), hogy megtartották. Egy kicsit eddig is közös macska volt, el nem évülő érdemeinkre tekintettel. Most azonban a szomszédaink másfél hónapra elutaztak, így Giulia (vagy ahogyan becézzük: Zsuzsu) erre az időre teljesen hozzánk költözött.    

Sajnos nemrégiben valami traumatikus élménye volt; nem tudni, hogy kutya próbálta elkapni, vagy valami más történt vele, de egyik nap úgy jött haza, hogy a hátán egy csíkban hiányzott a szőr (sérülése nem volt, "csak" a szőrhiány), és azóta sajnos nem mer kimenni, hiába próbálom kivinni nap mint nap. Így töltjük napjainkat házi állatkertünkben.

Máglyarakás felsőfokon

Szombat délután összegyűltünk 20-25-en Petrarca egykori hajlékában. Még sosem jártam odabent. Nem is nagyon volt rá alkalmam, mert 2010 szeptemberében bezárták a Cascina Linternót, miután veszélyesnek találták az épületet. Csak két év múlva, 2012 szeptemberében nyitották meg újra, azóta a neve Cascina Lintero Aperta, vagyis nyitott mindenki előtt. Képeket sajnos nem tudtam készíteni, mert ugyanekkor a kicsi éppen Montessori-foglalkozáson és  festőórán volt (ez a kettő egy foglalkozás keretében zajlott), és hát azt ugye mégiscsak fontosabb volt megörökíteni, viszont legközelebb mindenképpen fotózni is fogok (jóformán kéthetente van valamilyen rendezvény). Mire ezt leírtam, a Facebookon megjelentek Paolo Zandrini újságíró fotói, úgyhogy mégis tudok mutatni képeket.

A társaság főként az udvarházat gondozó baráti kör tagjaiból állt, többségében hatvanas-hetvenes korosztály. Számítógépről kivetítőn néztünk fotókat és egy kisfilmet a Remete Szent Antal-napi tűzrakás folyamatáról.  

Először Angelo bácsi beszélt a Szent Antalhoz fűződő hiedelmekről, népszokásokról. (Ő festette egyébként az ünnepre a zászlót is, amelyre Antal mögé a Cascina Linterno került.) Elmondta, miért ábrázolják a szentet mindig egy sertés társaságában, tűz mellett. Szent Antal leszállt a pokolba, hogy felhozza a lelkeket. A disznója fel-le rohangálva elterelte az ördögök figyelmét, eközben Antal felnyalábolta a lelkeket, a tüzet, majd végül az állatot, s így tértek vissza mind együtt a földre.

A téli tűzünnep gyökerei a kelta időkig nyúlnak vissza, akkoriban február elején tartottak tűzünnepet, amit ma is ismerünk Imbolc néven, ez Brigid istennő ünnepe. (S az Imbolc is kapcsolódik az állatokhoz, hiszen a jó tejhozam érdekében végeztek rituálékat ekkor.)

Míg nálunk meleghozók vannak, itt télvivőkről beszél a nép, pontosabban „télkereskedő” szentekről (i quattro mercanti dell’inverno), ezek közül az első Szent Antal, majd Szent Apollónia, akinek éppen tegnap, az összejövetel idején volt a napja; harmadik Szent Mór, negyedik pedig Szent Sebestény. (Más források szerint a "hókereskedő" szentek, i mercanti della neve a következők: jan. 15. Szent Mór, jan. 17. Szent Antal, jan. 19. Szent Basszián, jan. 20. Szent Sebestyén, jan. 21. Szent Ágnes. A hideg fokozatai pedig a következők: Szent Mór, ördögi hideg; Szent Antal, démoni hideg, Szent Sebestyén, kutyahideg; Szent Ágnes, gyík fut az ösvényen. San Mauro, un freddo del diavolo; sant'Antonio, un freddo da demonio; san Sebastiano, un freddo da cani .A sant'Agnese la lucertola corre nella siepe.) Remete Szent Antal ünnepén a szent megáldott képe került az istállóajtó vagy az istállóban fekvőhelyül szolgáló priccs fölé az előző évi, elkoszolódott szentkép helyére. Az állatokat is elvitték megáldatni. Ha a rossz idő miatt ez nem volt lehetséges (például idén, mert tavaly a Cascina Caldera nevű udvarház, mely Milánó-szerte híres állatairól, és egyfajta ingyenes állatkertként működik, elhozta a jószágokat), akkor a tömbsót vitték el megáldatni, amit aztán szétosztottak az állatoknak. A szent ünnepének éjjelén az állatok szája beszédre nyílt, s annak is hangot adtak, ha a gazda rosszul bánt velük az év során. A forralt boros üstbe pedig egy tűzben felforrósított szöget tettek, hogy az a gonosz lelkeket elégesse.

Eztán a főszervező és a baráti társaság elnöke, Gianni vette át a szót, és fotókkal illusztrálva elmagyarázta, hogyan építették fel az ünnepi máglyát. Mégpedig Vanzú-módszerrel, ami a kivitelezőről kapta a nevét, a nyolcvanon túl járó, nyugalmazott tűzoltó Ferruccio Vanzúról. Fiával, az aktív tűzoltó Claudióval, meg persze Giannival, Angelóval és másokkal együtt építette a máglyát egy héten át minden délelőtt elképesztő alapossággal és munkabírással (ezek után nem meglepő, hogy Gianni csak úgy írta le, hogy „nyolcvan elmúlt, de úgy ugrik, mint a szöcske”). Az előadáson Ferruccio nem volt ott, mert éppen a nemzeti színház előadásán ült a gyerekei jóvoltából.

A máglya két legfontosabb jellegzetessége, hogy csak hulladék faanyagok felhasználásával készült, egyetlen darab fát sem vágtak ki hozzá (a metszésből származó gallyakat használták), illetve hogy teljes egészében függőlegesen épül. Az alaphoz raklapokat használnak, ezeket függőlegesen, a rövidebb oldalukra állítva összekötik, hogy először egy kis kürtőt képezzenek, amin át szabadon áramolhat majd a levegő. Eztán ugyanezzel az eljárással egy nagy kört alakítanak ki az összekötözött raklapokból, amit aztán összekötnek a kürtővel oly módon, hogy a lefedett részre (a dobogóra) fel lehessen állni. Az alapzat teljesen üreges marad az utolsó napig, majd akkor fogják alálapátolni a szalmát.

  

A dobogóra, a kürtő fölé kerül az „üzemanyag”: két gyümölcsösládát szembefordítanak, közé jó bőven szalmát tömnek, majd összekötik. (Gianni elmondása szerint ilyenkor csodálatos nyárillat száll a szalmából a tél közepén.) A megtöltött gyümölcsösládák köré összekötött vesszőnyalábokat állítanak, majd utolsó rétegként fenyőágakkal borítják az egészet, ami lepergeti az esetleges vizet. (A munkálatok során persze ponyvával takarták a már elkészült építményt.)  Az egészet panettone-formájúra építik, tehát legömbölyített tetejűre, még véletlenül sem hegyes, indiánsátor alakúra, hogy az égés során majd önmagára omolhasson be a farakás. A tetejére persze az óévet jelképező bábut tűzik (egyik neve pigotta, a másikat nem értettem, mert a milánói dialektust egyáltalán nem ismerem). A bábu a Szűzanya irányába néz (a Cascina Linterno és a Milánói Dóm ugyanazon a hosszúsági körön van, s a Dóm tetején álló Szűzanya-szobor felé néz a bábu). Az ünnep délelőttjén a máglya alját megtöltik szalmával és gyümölcsösládákkal (azért nem hamarabb, hogy ne nedvesedjen át, és hogy senkinek ne támadjon kedve előbb felgyújtani). A tüzet aztán négy gyerek gyújtja meg (felnőtt kísérettel persze) négy különböző ponton. Gyerekek, mert ezzel is a régiből az újba való átmenetet jelképezik, mint az óévet megtestesítő bábu elégetésével. 

Amikor a máglya már majdnem leégett, lapáttal a magasba dobálják a parazsat, és figyelik, merre szállnak a szikrák. Ha nyugat felé, jó év ígérkezik; ha kelet felé, nehéz esztendőre számíthatunk.   

Az előadás végén megnéztük a Paolo Zandrini újságíró által készített kisfilmet az építkezésről és az ünnepről, majd sütit és kávét kaptunk, miközben körbejárt egy barna férfisapka becsületkassza gyanánt. Aztán körbevezettek bennünket a Cascinában: láthattuk a kápolnát, az udvart az egykori lakásokkal, valamint a régi kemencét, amit a valahai lakók közösen használtak.

Két hét múlva újabb előadás, „A fától a hegedűig” címmel. Arra nem tudok elmenni, mert éppen méhésztanfolyamon leszek, de a következőn talán már ott lehetek. 

A kultúra szárnyakat ad

"Megnyirbálták a szárnyainkat", olvasható a szórólapokon és a plakátokon. Éppen egy éve, hogy a helyi könyvtár esti nyitvatartását az önkormányzat felfüggesztette. Nem anyagi okokból, hanem "kihasználatlanság miatt". A könyvtár jelenleg este fél nyolcig tart nyitva, míg korábban este nyolc után is lehetett olvasni, internetezni, DVD-t nézni, az ingyen elvihető könyveket tartalmazó rekeszben keresgélni. 

Mi úgyszólván a könyvtár tőszomszédságában lakunk. Gyakran betérünk a játszótér után (rossz időben: helyett) a gyermek olvasóterembe mesekönyveket lapozgatni. A meseestekhez is itt veszek ki könyveket könyvtárközi kölcsönzéssel. Nyilván leginkább este nyolc előtt vesszük igénybe a könyvtári szolgáltatásokat, kisgyerekes család lévén. A diákok ide ülnek be tanulni, és ha azt nézem, hogy a környéken egyetlen szabadidőház, kulturális központ vagy bármilyen kikapcsolódásra alkalmas hely sincs, csak támogatni tudom az esti nyitvatartás visszaállítását. 

A háztömbbulikat szervező csapatunk ifjúsági szárnya nyomtatta ezeket a plakátokat és szórólapokat. Online petíciót indítottak, és a youtube-on is van egy kampányfilmük, helyi szereplőkkel. Jövő hétfőn nyilvános gyűlés lesz a könyvtárban. Ott leszek... 

Földre szállt

Egész nap vízszintesbe kívánkoztam az influenza miatt, erre tessék, éjfélkor feléledek, és friss vagyok, mint egy harmatos rózsaszál. (Küllemre egészen más.) Továbbá szerintem már azért sem tudok aludni, mert a szombati tivornya után vasárnap éjjel is hajnal kettőkor kerültünk ágyba. Ilyen dorbézolós egy család vagyunk (eddig nem is tudtam). Vasárnap konkrétan a sürgősségin időztünk, merthogy a kicsinek egy fél óra leforgása alatt 39,4-re szökött fel a láza, továbbá a szeme alatt elindult egy duzzanat, ami egyre csak nőtt, és ijesztő méreteket öltött. Azonmód bevetettem vele egy kis kalciumot, ha netán allergia, aztán rohantunk a kórházba. Hát kérem, ezek a mai influenzavírusok ilyen meglepő dolgokat tudnak produkálni. Mit ne mondjak, megnyugtató.

Ülünk a gyerekkel a váróban, amikor egyszer csak megjelenik előttünk az ügyeletes asszisztens. Kék ruhában, piros műanyag papuccsal a lábán, szinte gyerekméretű, manóarcú, szakállas férfi, széles váll, keskeny csípő, hordóhas; összességében szürreális figura. Megszólal, és arcomon mosoly ömlik el. Férjemén is. Továbblép, és akit csak megszólít, rögtön biztonságban érzi magát, és felderül. Egyetlen gyereket sem hagy ki, s mindezt olyan természetesen, közvetlenül és kifogyhatatlan energiával, szívből fakadó derűvel csinálja, hogy látszik: lénye legmélyéből jön mindez. S teszi ezt ilyen késői órán! Szeretetet és hálát ébreszt bennem, s elgondolom: mekkora jótétemény irányunkban, hogy ez az ember nem zárkózik magába előnytelen külseje miatt. Átadja magát egészen, s a jósága az, ami megmarad másokban, nem a kinézete. Csodálom, és arra gondolok: ilyen hát áldottnak lenni, s részeltetni az áldásból, aki csak az utunkba kerül.

 a képről legközelebb...

Bútor áll a házhoz

Kaptunk egy bőr kanapét a sarki könyvesboltos egyik barátnőjétől. Szóltam a háztömbbulik fő szervezőjének, egy filozófia szakos srácnak, hogy segítsen már a férjemnek felhozni. Mivel a srác többnyire elválaszthatatlan barátjával együtt jelenik meg, így rögtön hárman állhattak neki a cipelésnek. Még így is nagy feladat volt; a kanapé böhöm nehéz, a főiskolás srácok tapasztalatlanok (azt sajnos nem tanítják, hogy a kanapét rézsút meg is lehet billenteni, hogy beférjen az ajtón, de sebaj, a férjem irányított, csak panaszkodott, hogy ezek a diákok miért nem járnak konditerembe). Az elválaszthatatlan haver meg vasággyal lehet úgy ötven kiló, tehát ő a kanapé alá bújt, és úgy tolta felfelé a lépcsőn. Sajnálom, na, hogy nem fotóztam le őket cipekedés közben. Amikor helyére került a bútordarab, azonmód le is rogytak rá. A kicsi odáig volt meg vissza, Elválaszthatatlan nagyon tetszett neki, ami sok jóra enged következtetnünk (készüljünk szemöldökgyűrűre és a felkart borító tahiti stílusú tetoválásra). A fiúk gyorsan megitták az áldomást az új darabra, haraptak pár falatot, aztán mentek is.

Helyükre érkeztek az új házban tartott első összejövetel meghívottjai (lényegében a szomszédok, a könyvesboltost is beleértve). Filmnézés apropóján gyűltünk össze, A hatalom árnyékában című filmet akartuk megnézni. Előtte ettünk egy kis kolbászos krumplilevest, készen vett tésztából gyorsan kisütöttem hat pizzát. Közben valaki javasolta, inkább másik filmet nézzünk, de a többiek hevesen ellenálltak, mondván, ezért a filmért (is) jöttek. Betettük a filmet (az egyik szomszéd áthozta a kivetítőjét), majd 3 perc után (szegény Ryan Gosling épphogy csak túl volt a mikrofonpróbán) akik leginkább kardoskodtak a film mellett, kijelentették, hogy ez a film vacak, inkább beszélgessünk. Ezt tettük, hajnali kettőig.

Ma aztán ihletet kaptam, miután a múltkor hosszasan időztem és gyönyörködtem Levendulalány blogján. Úgy két és fél éve vettem egy felújításra váró bababoltot. Pergett róla a festék; úgy szét volt száradva, hogy esett szét darabokra. Akkoriban nekiálltam lecsiszolni, aztán jött a Milánóba költözés, és azóta egy dobozban várta a sorsát. Most újra nekiveselkedtem. Távolról sincs még készen, de ma már lehetett vele játszani. A karamella darabja hol 100 euróba került, hol egy forintba, és a boltos, Piroska néni megpróbálta rámsózni a párducát is két forintért. Mikor húzódoztam, kezdte feldicsérni: pedig ez a párduc még a kezét is szokta harapdálni, csak a körme koszos mindig, mert a sárban szokott turkálni, és hozza ám a szájában a gilisztákat... Hiszitek vagy sem, párducot nem vettem. 

Valami nagy-nagy tüzet...

Említettem korábban Petrarca egykori lakhelyét, és hogy az azt gondozó baráti társaság milyen sokféle programot szervez. Tegnap este Remete Szent Antal ünnepét tartottuk tűzzel, forralt borral, tánccal (ez utóbbit én vezettem). A szállingózó hóesésben, a sáros talajon görög, ír és moldvai dallamokra jártuk a körtáncot. Melegedtek az emberek... Sokan voltunk, pedig többeket eltántorított a havazás (mennyire eltávolodott az ember a természettől: hóesésben nem lép ki a házából...) A felnőttek egy-két tánc után megálltak; a gyerekek végig kitartottak, teljes szívvel átadva magukat annak az ősi örömnek, ami minden népünnep sajátja.  

 a parkban kis lámpácskák mutatták az utat a tűzhöz

a rossz dolgokat papírra írva elégettük a téllel együtt

Ámor és Psziché

Tündérek élnek körülöttem. Egy mesehallgató-jegyzetelő tündér már szólt, hogy feltétlenül nézzem meg az Ámor és Psziché-kiállítást, de a költözködés körüli hercehurca miatt (amit még el fogok mesélni) nem került rá sor. Ma aztán Ildikó-tündér a hóna alá szedett, és elvitt a kiállításra, mielőtt hétfőn bezárna.

kép innen

A Scalával szemközti Marino-palota előtt ilyen sor kígyózik, mióta csak megnyílt az ingyenes kiállítás. A Louvre-ból érkezett Canova Álló Ámor és Psziché nevű szobra, valamint Gérard Ámor és Psziché című festménye. A palota belsejét zöld padlószőnyeggel és zöld fénnyel egyfajta kertté varázsolták. Egykor a kertekben sétálva szórakoztatták egymást mesékkel a nemes hölgyek és lovagjaik; ma nekünk meséltek az idegenvezetők.

 

 

képek innen és innen



Psziché halandóként sosem nézhetett az isteni Ámor szemébe, különben menten szörnyethalt volna

 

forrás



Psziché neve görögül kettős jelentéssel bír: lelket ugyanúgy jelent, mint lepkét. Milyen meghitt, bizalomteljes, odaadó és elfogadó pillanat, amikor Psziché a lelkét lepkeformában Ámor kezébe adja...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

képek innen és innen

Operettdélután

kép természetesen a Mágnás Miskából, innen

 

Azt szeretem a legjobban, mikor a kicsi hazajön az oviból, felkapja a Hófehérke-szoknyát, aztán betesszük a youtube-on a Gyere, te nímand-ot, és hajrá! Kézen fogva ropjuk. (Énekelnem szigorúan tilos, pedig ennyire azért nincs rossz hangom...) Az ebédlő ablakából rálátunk az egész utcára (csak remélem, hogy ránk viszont nem lát az egész utca, bár különösebben nem izgat; igaz, a múltkor az egyik szomszéd említette, hogy lát ám engem az ablakából - ki tudja, mire gondolt...) A nímand után jöhet a Csiri-biri kék dolmány, A jamaicai trombitás, aztán a Ha legközelebb látlak Kovács Katitól, meg a Pa-dö-dőtől a Fáj a fejem, és persze a Neotontól a Szombat este táncol... Aztán a népzenék, a sokác kóló, meg a legnagyobb kedvenc, a kihagyhatatlan erdélyi cigánytánc ("anya, mi cigányok vagyunk, mikor táncolunk?").

 

Az operetteket hallva rögtön otthon érzem magam, mindig szilveszterkor néztük a családdal az operettösszeállításokat, táncoltunk inunk szakadtáig. Miközben kettesben ugrálunk a kicsivel, lassan benépesül az ebédlő; anya, a tesóm és nagynéném is mind ott vadulnak velünk a parketten. S ha most még csak gondolatban is, bízom benne, hogy első adandó alkalommal tényleg megtöltjük az ebédlőt.

Hosszúra nyúlt szünet ismét; a csöndtakaró alatt rengeteg kis változás csírázott. Némelyikről szeretnék bővebben is írni az elkövetkező időszakban. Most csak egy röpke áttekintés az elmúlt év utolsó hónapjairól: volt egy rövid, de csodaszép látogatásunk Toszkánában; elindult egy pici mesecsoport, amelynek azóta barátságokat is köszönhetek; az oviban volt szüret és gesztenyesütés; a kicsi kipróbálta az agyagozást, valamint festeni járt; lezajlott a kilenc napos milánói kézművesvásár, ahol eladóként végig ott voltam; a kicsi bárányhimlős lett; megjelent a meditációs kártyacsomagom; elköltöztünk. Van mit mesélnem...

 

Ezt a köszöntőt Vass Zoltán kemenceépítő oldalán találtam a Facebook-on:

 

Újévi köszöntő

 

Eldöcögött már az ó-év szekere,
Ez a szekér sok-sok gonddal volt tele.
Pusztuljon hát nyikorogva-zörögve,
Búját-baját felejtsük el örökre.
Asztalunkon mindig legyen friss kenyér,
Jó anyámnak mosoly legyen két szemén.
S a Jó Isten, kit félünk és imádunk,
Áldja meg két szent kezével családunk.

 

Ninaci Aliz

Mesés október

Nagyon boldog vagyok, október 3-ától a kedvenc gyógynövényboltomban olvasok népmeséket gyerekeknek szerdánként, október 16-tól pedig a sarki könyvesboltban felnőtteknek kedd esténként. A férjem csodaszép szórólapokat tervezett nekem Szász Endre Világfa című képének felhasználásával. Nagy bennem a várakozás, és a legjobb, hogy rengeteg csodaszép mesét olvashatok a felkészülés során. Bízom benne, hogy a közelgő őszi kuckózós estéken lesz hallgatóságom...

Baggio - első rész

Eljött az ideje, hogy bemutassam végre Baggiót, ahol most már tényleg úgy érezzük, otthonra találtunk.

Baggiót a kelták alapították, az i.e. III. században foglalták el a rómaiak. Ekkor itt őrtornyot emeltek, mely a Novara felé vezető utat biztosította. Ezt követően a települést feldúlták a barbárok, majd az i.sz. IX. sz.-ban helyreállították azt, és a valahai, teljesen lerombolt őrtorony helyén építették fel a Sant'Apollinare-nak ajánlott templomot és harangtornyot (ez ma Európa legmagasabb harangtornyainak egyike a maga 61 méterével). Baggio fénykorát a IX. és a XII. sz. között élte, amikor a da Baggio család virágzó politikai és katonai központtá tette. Anselmo da Baggio (akiről a házunk mögötti, a játszótér mellett elvezető utca van elnevezve) a XI. sz.-ban II. Sándor néven lett pápa.

a Sant'Apollinare templom a harangtoronnyal

A XV. sz.-ban Baggio fontos mezőgazdasági központ lett, az eperfákon selyemhernyókat tenyésztettek.

A XX. sz. elején Baggio lakossága jelentősen megnőtt; Milánóból egyre több munkás költözött ki ide, ahol a házak és a telkek a városhoz képest jóval olcsóbbak voltak. 1861-ben Bagiónak még csak 1251 lakosa volt; 1921-ben már több, mint 6100.

1923-ban Baggiót Milánóhoz csatolták; közigazgatásilag mindmáig a városhoz tartozik, de az utcáit belengő nyugalom régi időkbe vezeti vissza az itt élőket, mintha Baggio még ma is külön kis sziget lenne.

Baggio, Milánó 7-es zónájában (pontosan a 7-es szám és a tőle balra elszűkülő kis rész között)

Baggióban is, mint mindenfelé a környéken, sok a cascina. Ezek közül a leghíresebb a Cascina Linterno, amely először a XII. sz.-ban szerepel az okiratokban, és amit a XVI. sz.-ig Ad Infernumnak neveztek. Eredetileg a johanniták vagy a templomosok közösségéé volt, máig leghíresebb lakója azonban Petrarca volt, aki 1353-tól 1361-ig lakott itt. Petrarca négy milánói lakóhelye közül ez az egyetlen, amely ma is áll.

fotó: Il fogolar

fotó: Ilda Casati

fotó: innen

A Casina Linterno Baráti Kör csodás programokat szervez, amihez gyakran használják a cascinát körülölelő park területét (erről a parkról egy külön bejegyzésben még írok); a szabad téri koncerteken kívül idén nyáron hullócsillagnézésen és a szentjánosbogár-rajzás alkalmával voltunk a vendégeik. Fontos műemlék még az utcánk végében álló "régi templom" (ennek a neve is Sant'Apollinare, az egyszerűség kedvéért), amelynek harangtornya a XII. (más források szerint egyenesen a IX.) században épült.

fotó: Giacomo A. T...

fotó: innen

A helyi könyvtár (mely szintén egy park közepén áll) Milánó egyik legjobban felszerelt könyvtárának számít, és gyakran rendez érdekes programokat gyerekeknek. A helyi önkéntes szervezetek nagy számban vannak jelen és kiemelkedően aktívak. Október harmadik hétvégéje hagyományosan a baggiói vásár ideje, amikor a kirakodóvásár és sok más helyi program mellett immár mintegy 400 éve szamárfuttatásra is sor kerül (az állatvédők méltatlankodása ellenére).

Videók Baggióról:

a harangtorony harangjátéka (1. videó)

kilátás a harangtoronyból 55 méter magasból a Pó-síkságra (4. videó)