A Pixar új egész estés rajzfilmje is lehetne ilyen címmel, de nem, mindez a lakásunkban játszódik.
A napokban a játszótéren egy ismerős kislány izgatottan hívta a lányunkat, hogy jöjjön megnézni valami "igazán undorítót". Egy fa tövében a kérgen vagy félszáz verőköltő bodobács sütkérezett a napfényben. A kislány egy botocskával nekiállt lepiszkálni a békés rovarokat és legyilkolni őket. Hiába szóltam rá kétszer is, hatástalan maradt az érvelésem. Mivel nem akartam tehettem meg, hogy elveszem a gyerektől a botot és elzavarom csúszdázni, inkább kézen fogtam a sajátomat, és elvezettem onnan. Ugyan a kicsi imád minden állatot és növényt, nemigen vett volna részt az irtásban, de akkor már inkább hasznosabb dolgokkal töltöttük az időt.
(Még alsós koromban egyszer a Balatonnál nyaraltam, Fonyódligeten, azt hiszem. Egyik délután a gyerekek tavi kagylókat szedtek a vízből, és éles kövekkel kivágták a kagylókat a héjukból. Nem vettem ugyan részt benne, de a kagylóhéjakból én is kértem. A napköziben aztán úgy egy évig rá sem bírtam nézni a borsófőzelékre; a fehér folyós főzelék minduntalan a kagylók látványát idézte fel.)
Láttatok már bodobács-óvódát? Én még sosem...
a középsősök és a nagycsoportosok...
A játszótéri incidens után tegnap visszamentünk a bodobácsos fához. A kicsi mindenáron haza akart hozni egyet, hiába tiltakoztam, hogy azt nem szereti a bodobács, sírni fog a szülei után, vagy ami még rosszabb, elpusztul. Azzal érvelt, hogy a múltkor a kislány már úgyis az egész családját legyilkolta, és a bodobács árva. Beadtam a derekam azzal a feltétellel, hogy másnap azonnal visszavisszük a parkba. (Egyszer hernyónk volt három napig a lakásban. Mentalevelet fogyasztott. "Anya, ez a legszebb ajándék!"- mondta a gyerek, és igen örültem, hogy nem költöttünk inkább egy kisebb vagyont IKEÁ-s babakonyhára.) Lányom finoman a kezébe sepert a fatörzsről egyet, és két kis markát egymás mellé szorítva hazahozta Charlie-t. Itthon Charlie kapott egy kényelmes dobozkát, bele zsályalevelet és babszárat, ez utóbbin igen szívesen üldögélt. Lövésem nem volt, mit esznek a bodobácsok, de most már tudom, mert utánanéztem: a hársfa termését, meg papsajtot például (a teljes listát a Wikipédián találjátok). Ma hársfatermést is szedtem neki, de sajnos úgy látom, Charlie-nál beállt a még rosszabb állapot. Reméltem, hogy csak alszik, de nem reagál. Most van még 3 órám, hogy eldöntsem, mielőtt a gyerek hazajön az oviból, hogy a) megszabaduljak a tetemtől, és a "Charlie megszökött!" kiáltással nyújtsak Oscart érő alakítást, vagy pedig b) ne szépítsek a természeti törvényeken, szembesüljünk sokadszor a ténnyel, hogy az élet véges, és ismét napokig beszélhetünk majd halálról és újraszületésről. Na, most kellene egy szavazóbizottság, amelyik meghozza helyettem a döntést.
Charlie-n kívül még egy lakónk van; hálistennek az ő sorsa eddig némileg szerencsésebben alakul, hogy lekopogjam. Még júliusban vagy augusztusban történt, hogy a szomszéd parányi hátsó kertjébe három kölyköt fialt egy anyamacska. Nem tudni, mi történt, de egy pár nap után otthagyta őket, csak a háztetőről hívta a kicsinyeit, de többé nem tért vissza hozzájuk. A szomszéd éppen a meszelés kellős közepén volt, azt sem tudta, hova kapjon szegény, nemhogy még a kismacskákat dédelgesse naphosszat. Így aztán Sara meg én jártunk át hozzájuk naponta négyszer, és cumisüvegből etettük a kis jószágokat kecsketejjel. Girhesek voltak és szörnyen bolhásak, a kedvencünk, a kis fekete pedig olyan gebe, hogy azt hittem, nem marad meg. A kicsi mindet elnevezte (a két kis szürke Martia és Giulia lett, a fekete, a szíve csücske pedig Herkules); bosszankodott, ha nem etethette őket, és visítva menekült előlük, amikor követni próbálták. Herkules legjobban a felmosórongyon szeretett kucorogni. Amikor örökbe fogadták, szörnyen izgultam, hogyan fogja fogadni a hírt a kicsi. Azt mondjuk nem gondoltam, hogy kettőnk közül én fogom megsiratni. Martiának is akadt gazdája, Giulia pedig végül annyira elbűvölte a szomszédékat (akik addigra befejezték a meszelést), hogy megtartották. Egy kicsit eddig is közös macska volt, el nem évülő érdemeinkre tekintettel. Most azonban a szomszédaink másfél hónapra elutaztak, így Giulia (vagy ahogyan becézzük: Zsuzsu) erre az időre teljesen hozzánk költözött.
Sajnos nemrégiben valami traumatikus élménye volt; nem tudni, hogy kutya próbálta elkapni, vagy valami más történt vele, de egyik nap úgy jött haza, hogy a hátán egy csíkban hiányzott a szőr (sérülése nem volt, "csak" a szőrhiány), és azóta sajnos nem mer kimenni, hiába próbálom kivinni nap mint nap. Így töltjük napjainkat házi állatkertünkben.
.jpeg)
