Vándorszombat 2.

A tavasz végre esőmentes, napsütéses napokkal ajándékoz meg minket, így elhatároztuk, hogy lehetőleg szombatonként kirándulunk valahová. Úgyis annyi gyönyörű hely van a környéken, hogy a látnivalóból sosem fogynánk ki. Múlt héten Paviában jártunk a csokifesztiválon, és a vonatablakból (kivételesen azzal mentünk) láttunk egy csodás épületet. Most oda tértünk vissza: Certosa di Pavia-ba, a karthauzi kolostorba.

A kirándulás a kedvenc pizzériánkban indult, ott ebédeltünk. Szerintem felülmúlhatatlan a pizzájuk (egyébként egyiptomi a tulajdonos és az alkalmazottak is). Nem tudom, hogyan vélekednek erről azok, akiknek volt szerencséjük Észak-Afrikában járni; én sosem voltam, de az általam kóstolt legfinomabb kenyérféléket konkrétan marokkói és egyiptomi kezek készítették. Egyszer Bécsben olyan kenyérlángost ettem, hogy ha eszembe jut, könnyekig meghatódom. Ki tudja, ugyanaz a fiatalember süti-e még ott a mindenféle földi jót; majd előkeresem a címet és megírom, hol történt velem ez a csoda.

Az egyiptomi pizzériában (Pizzeria San Marco, Via Stendhal 41, 20144 Milano) a kicsi mindig az ölünkbe kívánkozik, és oda kell menni vele a kemence elé, hogy végignézhesse, hogyan készül a pizzája. Legutóbb már egyenesen odainvitálták, még széket is tettek alá, hogy jobban lásson. A végén kapott egy darab tésztát, annak úgy örült, hogy csodájára jártak (az összes alkalmazott a konyhaajtóban toporgott, és őt nézte). A kirándulás alatt a kocsiban egész idő alatt a tésztával játszott; csodásan selymes tapintású, makula mákszemnyit sem ragacsos tészta volt (onnan tudom, hogy amikor csak tehettem, kölcsönvettem).

A kolostor csodaszép élmény volt, szavakkal nehéz is leírni, úgysem vagyok képes visszaadni az átélteket. A kicsit eleinte nem nagyon lehetett bevinni, mert a kertben talált egy katicabogarat, és persze az elsőbbséget élvezett holmi kolostorral szemben. Amikor meg végre sikerült becipelni, akkor a teljes csendre intő feliratok ellenére ott a helyszínen kellett elfújnia teli tüdőből a "Télapó itt van" kezdetű opuszt. Ezek után zárva találtuk a rácsot, ami a templomból a kolostor többi részébe engedett volna bejárást, mert meg kellett várni, míg az előző csoport végez. Mi kibírtuk (bár a gyerek fennhangon követelte, hogy engedjék be), de a mellettünk álldogáló francia család kisebb idegösszeroppanást kapott, mert ők már délelőtt is eljöttek, azonban pont zárórára érkeztek, így akkor sem jutottak be. Azon meg végképp kiborultak, hogy miért zár be a kolostor három óra hosszára ebédidőben, mikor nekik sem három órás az ebédszünetük. (Férjem megjegyezte, hogy a szerzetesek biztosan imádkoznak is ebéd után, mire gúnyosan felhorkantak, hogy "ennyit?!".)

Végül bebocsátást nyertünk, és hihetetlen szerencsével a legjobb vezetőt kaptuk. A kolostorban ma már nem karthauzi szerzetesek élnek (akik hallgatásukról ismertek), hanem ciszterciek, így élőszóban hallhattuk eritreai származású idegenvezetőnket, akinek megvolt az az óriási erénye, hogy volt humorérzéke. Így lett a látogatás egyszerre felemelő és élvezetes élmény.

Történelmi részletekbe, évszámokba és egyéb adatokba itt nem bocsátkoznék túl hosszan (a Wikipédián magyarul a karthauzi rendről, egyéb nyelveken a fenti kolostorról sok minden olvasható), úgyhogy csak annyit, hogy az építkezést 1396-ban kezdte meg a Visconti család, 1497-ban szentelték fel a templomot a Sforzák támogatásával, és 1946-ig lakták karthauziak. (Szörnyen szégyelltem magam és fogtam a fejem, ugyanis hiába emlegették nekem Chartreuse-öt meg Certosát, ami az előzőnek elolaszosodott alakja, nekem csak később esett le, hogy ez bizony a karthauzi rend. Idő előtti szenilitás...) Fényképezni egyébként tilos volt, férjemnek köszönhetően mégis sok kép készült (vaku nélkül), ugyanis a legtöbb látogató szemtelen módon semmibe vette a tilalmat. Fabio szerint rögtön látszott, melyik látogató volt olasz, ők ugyanis a legnagyobb lelki nyugalommal kattintgattak.

Megkapó volt látni azt a gyönyörű, élénk kék színben tündöklő freskót, amit az 1400-as évek óta nem festettek újra.

A szerzetesi cellák kétszintesek voltak, egy-egy szerzetesnek volt egy kis dolgozószobája és egy másik pici helyisége a földszinten, az emeleten a hálóhelyiség, és még saját pici kertje is egy kőülőkével.

A refektóriumban vasárnaponként együtt étkeztek, persze teljes csendben, közben egyikük felolvasott a Szentírásból (ahogy az az Abigélból mindenkinek rémlik). A refektórium falán körben faragott padok díszlenek, és hogy ne törjék meg az egységes képet, a pulpitusra a felolvasó egy rejtekajtón át juthatott fel.

A szerzetesek ajándékboltot is üzemeltetnek, kapható többféle likőr (például a híres Chartreuse), méz, gyógyteák, kiadványok a kolostorról, cukorkák, kegytárgyak, csokoládé (persze az is "saját márkás").

Amiről ott nem hallottunk, viszont utólag olvastam a Wikipédián, az az, hogy 1946-ban ebben a kolostorban találtak Mussolini vászonba tekert holttestére, és állítólag részben az ezt követő botrány miatt költöztek el a szerzetesek.

Serra San Brunóba mentek, Calabriába, ahol máig működik a kolostoruk. Ki tudja, van-e még köztük valaki, aki Certosában élt egykoron.

(Fényképnézegetés a kicsivel:

"- Ez a dóm?

- Nem, ez a kolostor, ahol voltunk.

- Ja, ahol volt a szerelmes bácsi!

- Milyen szerelmes bácsi???

- Amelyik mesélte a képeket.

-Ja, a szerzetes bácsi...")

150

Március 17-én ünnepelték az olasz egység 150. évfordulóját (már aki ünnepelte, mert nem mindenkinek van ínyére). Kicsit megkésve írok róla, mert nagyon kedves látogatóink voltak nagynénémék személyében. Néhány fotót hoztam, talán visszaadják az ünnepi hangulatot.

"Isten éltessen, Olaszország!" (plakát a környékbeli boltok kirakataiban)

öntapadó kokárda sietős márciusi ifjaknak, akár kapucnira- milánói központi pályaudvar

magánház udvara, Pavia

Carducci általános iskola, Pavia

csokifesztivál, Pavia (erről még lesz bejegyzés)

csokifesztivál, Pavia

könyvesbolt kirakata, Pavia

Milánó, Dóm tér

Milánó, Galleria

az osztrákok bevonulnak a milánói dóm elé

az olaszok is sorakoznak

utcakép 1861-ből

a Rai közvetítőkocsija is 1861-ből származik :)

Kenyérmesék V. - Focaccia genovese

A kenyérmesék milánói fejezetét azzal kell nyitnom, hogy bemutatom a pékséget, ahová naponta járunk a kicsivel. Az öreg templommal szemben van, a neve Régi pékség, és előbb-utóbb csődbe visz minket, mert nagyon finom pékárut tartanak. A gyereket már névről ismerik, és tudják a napi adagját, miből mennyit kér. Én is tudom, hogy az egyik eladólánynak három lánya van, és a legkisebbet Siriának nevezte el a Szíriuszról, merthogy hajnalban született.

Egyelőre még nem kóstoltunk végig mindent, mert amit szemre kiválasztottunk, annyira bevált, hogy mindig azt vesszük. A különböző kenyértípusok neveit is meg kell még tanulnom, mert különben csak mutogatni tudom, hogy melyikből adjanak. Most azt a keveset, amit már ismerek, bemutatom a kenyérrajongók kedvéért. (Tudom, ciki ugyanazt a terítéket használni minden fotóhoz; ezek úgy készültek, hogy közben rángatták rajtam a nadrágot ölbevétel végett - persze anélkül sem volnék egy ételfotós. Továbbá nézzétek el nekem, hogy baromi fantáziadús módon egy gyufásdobozt használtam mértéknek, hirtelen nem jutott jobb az eszembe; a márkát szívesen reklámoztam ingyen is, ezúton üdvözlöm a Koronát.)

Ami minden nap az asztalunkra kerül, valamint szendvics formájában a férjem táskájába másnap ebédre, az a mediterraneo. Teljes egészében puha, a héja is könnyen rágható még a kicsi számára is. (Kimondottan Limara kedvéért a bélzetről is készítettem fotókat, bár olyanok, amilyenek.)

Egyszer vettem alessandrinót is, ez is finom, de keményen ropogós héjú, es nálunk most átmenetileg jobban fogy a puha kenyérféle:

Szintén egyszer vettem eddig a csodás fantázianevű frizbi-kenyérből; ez finom is és puha is, de nekünk sok egyszerre, ránkszárad. Mondtam a kicsinek csak úgy a nyelvi zamat kedvéért, hogy most kenyérlángost vettünk; felelte a drágám, hogy gezemice-lángost. (Most éljük a Weöres Sándor-korszakunkat; reméljük, eltart úgy 80 évig.)

Ha már úgyis a főszereplőnél tartunk, lássuk a lánykám kedvencét: a mini-focacciát. Ennek is próbáltam először valami magyar nevet adni, de aztán úgy gondoltam, nem kellene ennyire összekavarni a gyereket, úgyhogy ennek most csak olasz neve van és kész. Ebből a napi fejadag egy ideig négy darab volt, általában még a pékségből kilépve nekilátott az első darabnak, és a zacskót a világ minden kincséért sem hozhattam volna én, ki nem engedte a kezéből. Most kicsit már múlik az újdonság, kettővel is beéri, ráadásul nem is kér minden nap. Talán megússzuk a bankkölcsönt.

Végül az én személyes kedvencem, a genovai focaccia. Isteni, nem is a legolcsóbb, úgyhogy hetente egyszer engedélyezek magamnak ebédre egy darabot. Imádom benne, hogy az alja ropogós aranybarnára sül az olívaolajban, a tetején szintén finom olajíz mellett csodásan érvényesül a só, a kis gödröcskékben meg a tészta zsenge marad.

Vadásztam a neten pár receptet is, persze több száz változatban van fenn. Sütő híján most nem tudom kipróbálni, mennyire egyezik az eredmény az általam kóstolttal, de hátha valaki szeretné elkészíteni, úgyhogy lefordítom.

GENOVAI FOCACCIA (Focaccia genovese)

Kedvenc receptoldalam fotókkal és videóval - Giallozafferano

4 dl víz

60 dkg liszt (magas gluténtartalmú)

2,5 dkg élesztő

1,4 dl extraszűz olívaolaj

15 g só

2 teáskanál cukor vagy 1 teáskanál maláta

A sót és a cukrot langyos vízben feloldják, hozzáadnak 0,4 dl olívaolajat, majd a liszt felét, és egynemű, folyós állagú tésztává dolgozzák össze. Hozzáadják az elmorzsolt élesztőt, és még 2-3 percig dagasztják (géppel), majd hozzáadják a liszt másik felét. A kapott tészta ragacsos állagú lesz.

A tepsibe öntenek 0,5 dl olajat, nagyon vékonyan lisztezett deszkán valamelyest négyszögletesre formázzák a tésztát, majd a tepsibe helyezik, a tepsiben lévő olajjal megkenik a cipó tetejét is. Egy-másfél órán át kelesztik kb. 30 fokos helyiségben, míg duplájára kel. Eztán kézzel kinyújtják a tésztát a tepsiben, ügyelve, hogy bőven legyen alatta olaj mindenhol. (Mondanám, hogy ez lenne Ewingék kedvenc csemegéje, mert bőven van alatta olaj mindenhol, de nem kellene idétlenkednem a recept kellős közepén...) A tészta tetejét megkenik olajjal és meghintik sóval, majd még egy félórát pihentetik 30 fokon. Utána ujjheggyel erősen gödröcskéket nyomnak a tésztába, meglocsolják a maradék fél deci olívaolajjal, és még utoljára félórát kelesztik 30 fokon. Langyos vízzel megpermetezik a tésztát, majd 200 fokosra előmelegített sütőbe helyezik legalább 15 percre. Rácson hűtik langyosra, utána szeletelik.

Giovanna receptje - La cuoca eclectica

40 dkg liszt

2 dkg élesztő

6 evőkanál extraszűz olívaolaj

másfél teáskanál cukor

másfél teáskanál só

a kenéshez:

5 cl extraszűz olívaolaj

3 cl langyos víz

só

Langyos vízbe teszik a cukrot, megfuttatják benne az élesztőt, hozzáadják a lisztet, 4 kanál olajat, és sós langyos vízzel összedolgozzák. Nem ír vízmennyiséget; annyit adjunk hozzá, amennyivel szép egyneműre össze tudjuk dolgozni a tésztát. Utána cipót formálnak belőle és letakarva kelesztik mintegy másfél óráig, vagy ameddig duplájára kel. A maradék 2 kanálnyi olajjal kikennek egy tepsit, kézzel kinyújták a tepsiben a tésztát, megkenik az olaj-víz-só keverékével, és hagyják kelni még egy órát.

250 °C-ra előmelegített sütőbe teszik 10 percre, vagy ameddig aranybarnára sül, majd kiveszik, még egyszer megkenik, és visszateszik még 3-4 percre. Kivéve még egyszer megkenik, és melegen fogyasztják. (Nekem melegen és hidegen is nagyon ízlik.)

A genovai pékek egyesületének receptje - Rolli

1 kg liszt

550 g víz

50 g extraszűz olívaolaj

35 g élesztő

20 g tengeri só

20 g malátakivonat

a kenéshez:

100 g extraszűz olívaolaj

Villás karú dagasztógéppel 30 percig, spirálkaros dagasztógéppel 15 percig dagasztják, 30 percig kelesztik, cipóra formázzák, újabb 30 perc kelesztés, tepsinyi adagokra vágják (40x60-as tepsire másfél kilónyi tésztát számolnak), tepsiben még 20 percig kelesztik; amint rugalmas lesz, kinyújtják a tepsiben, meghintik vízzel és sóval, meglocsolják olajjal és ujjheggyel gödröcskéket nyomnak bele. Még két órán át kelesztik 40 fokos helyiségben 85%-os páratartalom mellett, majd 230 fokos sütőben 18-20 percig sütik.

Hogyan vegyünk mosogatógépet?

Már látom, hogy Fernando barátunkról előbb-utóbb könyvet kell írnom.

Miután megunta, hogy a nála zajló csütörtök esti vacsorákat követően hajnalig mosogat a társaság után, elhatározta, vesz egy mosogatógépet. Persze használtat, mivel szakértője a használt dolgok adásvételével foglalkozó oldalaknak, pillanatok alatt megtalál rajtuk bármit. Egy hónapja alkudozott egy hölggyel e-mailben, sziklaszilárdan kitartva az első ajánlatánál, onnan egy tapodtat sem mozdulva. Világos volt, hogy fontosabb számára a játék az egészben, mint maga a mosogatógép vagy az anyagi szempontok. Tegnap sor került a végső megmérkőzésre.

Miután újfent megerősítette első es azóta is változatlan ajánlatát, a férjemen volt a sor. E-mailben aláígért Fernando ajánlatának, rögtön kedvezőbb helyzetbe hozva így barátját. Később aztán megérkezett Meglepetés Emma is; vesztére, mert vele meg felhívatták a hölgyet, hogy ajánljon ő is kevesebbet vagy legfeljebb ugyanannyit, mint Fernando. A hölgy a telefonban említette is, hogy már tárgyal egy másik személlyel, aki véletlenül épp ugyanabban a városrészben lakik, mint Emma... Közben a piszok "másik személy" majd' lefordult a székről, olyan jól szórakozott. Mivel garancia nem volt a gépre, így Emma azonnal visszavonta az ajánlatát - újabb pont Fernandónak.

Este hívta a férjemet Fernando, hogy segítsen neki elhozni a mosogatógépet, mert szerencsétlen nő végre megtört. Az alábbiak fogadták őket:

A hölgy nem volt otthon, csak az édesapja, akiről kiderült, hogy ugyanúgy palermói, mint a férjem, és ugyanolyan megszállott Palermo-szurkoló, mint a sógorom, így aztán a férjemék lent vártak a kaputelefonnál, míg véget ért az első félidő, addig nem volt hajlandó lejönni a papa. Rakodás közben Fernando álszentül megjegyezte: "Azért örülök, hogy a kedves lánya végül beadta a derekát." Mire az apa: "Volt több érdeklődő is, de mind csak ennyit akart adni, aztán mondtam a lányomnak, akkor már annak adja oda, aki egy hónapja jár utána."

Hazaérve összeszaladt a ház megcsodálni az új szerzeményt, aztán felmerült, hogy meg kellene hívni a mosogatógépes lányt egyik csütörtök este, van még néhány egyedülálló fiú a csapatban. Aztán elvetették az ötletet, mert mindenki saját néven szerepelt az ügylet során, és még feltűnne a dolog. Pedig, mint férjem rávilágított, ha épp Fernandóval találnának egymásra, még a mosogatógépet is visszakapná...

Fejlesztőjáték vacsorára

Tegnap Fernando küldött a férjemmel egy mérleget ajándékba. Gyakran jár a régiségpiacra, mindenfélét vásárol, aztán elajándékozza a holmikat a barátainak.

Karácsonykor megkaptam Váncsa mester mediterrán szakácskönyvét, ami a kedvencem lett, holott eddig csak a szép fotókkal illusztrált szakácskönyveket kedveltem igazán. Ma aztán nekiálltam egy csicseriborsós ételnek, olyan igazi slow food, reggel kezdtem el a vacsorára szánt fogás elkészítését.

Eddig semmi köze egymáshoz az előző két bekezdésnek, meg a címhez se. Aztán a mediterrán életérzés jegyében ráérősen leültettem magam mellé a gyereket, estig csak elkészülünk valahogy. Feltettük a Sebő Ferenc-féle Cimbora-lemezt, és nekiláttunk.

Kezdtük érzékszervi fejlesztéssel (látás, tapintás, ízlelés - ez utóbbi benyomása nyers állapotban (idézem): "borzalmas"). Volt kézügyesség-fejlesztés (csicseriborsó felszemelgetése a terítőről, a mérleg serpenyőjébe pakolása, szemek hántolása, görgetése a terítőn), nyelvi fejlesztés ("csicseriborsó", "bagolyborsó", "hántolás", "mérleg, nem óra"), szemvizsgálat és differenciálás készségének vizsgálata (egész szemek belekeverése a vízbe a fél szemek közé gyermekcse által, majd az egész szemek kikeresése; ugyanez anyának: látja-e még a különbséget az egész és a fél szemek között). Több érdekes felfedezést tettünk (pl. ha vizes kézzel tapsolunk az arcunk előtt, az arcunk is vizes lesz; anya: vizes kézzel könnyebb hántolni; később szintén anya: Váncsa mester eleve úgy írta, hogy vízben héjazzuk le a csicseriborsót - olvasásértés fejlesztésére is szükség lesz). Számlálás gyakorlása, mérleg leolvasása ("ez nyolckilenctíz"). Volt még horgászás (vízből a borsót) és körmök kiáztatása.

Isten bizony megfordult a fejemben, hogy valami csinos kis félkilós csomagolásban piacra dobom a csicseriborsót mint minden készségre kiterjedő fejlesztőjátékot.

A délelőtt mindenesetre elrepült, a padlót feltöröltük, a gyerek kapott egy száraz felsőt, Sebő Ferenc lenyomott énekben ("a bácsi énekeljen, ne te"); délre még pont össze tudtam dobni egy lebbencslevest. Estére elkészült a csicseriborsó is (3 órán át főztem délután); ember örült neki, mert Palermóban a csicseriborsó népszerű. Jót ettünk belőle.

Váncsa drinápolyi csicseriborsója Radiciniéknál

(kevesebb hagymával és fokhagymával, mert bár szeretjük ezeket, de szívünkön viseljük a kollégák jó közérzetét, valamint nyomokban cukkinivel, mert volt itthon még egy fél)

1 fej hagymát félbevágtam, felszeleteltem, 2 gerezd fokhagymát apróra vágtam, ezeket olívaolaj és vaj keverékén megdinszteltem, ment rá egy kis őrölt köménymag meg egy cikk édeskömény felaprítva, mert nem volt itthon olyan fűszerem, amilyet a könyv írt. 1 teáskanál barnacukorral meghintettem a hagymát, egy perc múlva rálocsoltam egy evőkanál citromlevet. 2 paradicsomnak meg 4 koktélparadicsomnak lehúztam a héját, felkockáztam, ment a hagymához, főzögettem, míg pépesre puhult. Akkor hozzáöntöttem a főtt csicseriborsót (negyed kilót), meg a fél cukkinit, amit előzőleg felkockázva megpirítottam egy kis olívaolajon. Ment még hozzá olyan 20 dkg spenót, de szerintem elbírt volna fél kilót simán. Még 20 percig főztem, míg a spenót átfőtt. Ideális étel a finn fehér éjszakákra, mikor nem megy le a nap, így délután is ráérünk nekikezdeni.