2013. január 29., kedd

Földre szállt

Egész nap vízszintesbe kívánkoztam az influenza miatt, erre tessék, éjfélkor feléledek, és friss vagyok, mint egy harmatos rózsaszál. (Küllemre egészen más.) Továbbá szerintem már azért sem tudok aludni, mert a szombati tivornya után vasárnap éjjel is hajnal kettőkor kerültünk ágyba. Ilyen dorbézolós egy család vagyunk (eddig nem is tudtam). Vasárnap konkrétan a sürgősségin időztünk, merthogy a kicsinek egy fél óra leforgása alatt 39,4-re szökött fel a láza, továbbá a szeme alatt elindult egy duzzanat, ami egyre csak nőtt, és ijesztő méreteket öltött. Azonmód bevetettem vele egy kis kalciumot, ha netán allergia, aztán rohantunk a kórházba. Hát kérem, ezek a mai influenzavírusok ilyen meglepő dolgokat tudnak produkálni. Mit ne mondjak, megnyugtató.

Ülünk a gyerekkel a váróban, amikor egyszer csak megjelenik előttünk az ügyeletes asszisztens. Kék ruhában, piros műanyag papuccsal a lábán, szinte gyerekméretű, manóarcú, szakállas férfi, széles váll, keskeny csípő, hordóhas; összességében szürreális figura. Megszólal, és arcomon mosoly ömlik el. Férjemén is. Továbblép, és akit csak megszólít, rögtön biztonságban érzi magát, és felderül. Egyetlen gyereket sem hagy ki, s mindezt olyan természetesen, közvetlenül és kifogyhatatlan energiával, szívből fakadó derűvel csinálja, hogy látszik: lénye legmélyéből jön mindez. S teszi ezt ilyen késői órán! Szeretetet és hálát ébreszt bennem, s elgondolom: mekkora jótétemény irányunkban, hogy ez az ember nem zárkózik magába előnytelen külseje miatt. Átadja magát egészen, s a jósága az, ami megmarad másokban, nem a kinézete. Csodálom, és arra gondolok: ilyen hát áldottnak lenni, s részeltetni az áldásból, aki csak az utunkba kerül.


 a képről legközelebb...

2013. január 27., vasárnap

Bútor áll a házhoz

Kaptunk egy bőr kanapét a sarki könyvesboltos egyik barátnőjétől. Szóltam a háztömbbulik fő szervezőjének, egy filozófia szakos srácnak, hogy segítsen már a férjemnek felhozni. Mivel a srác többnyire elválaszthatatlan barátjával együtt jelenik meg, így rögtön hárman állhattak neki a cipelésnek. Még így is nagy feladat volt; a kanapé böhöm nehéz, a főiskolás srácok tapasztalatlanok (azt sajnos nem tanítják, hogy a kanapét rézsút meg is lehet billenteni, hogy beférjen az ajtón, de sebaj, a férjem irányított, csak panaszkodott, hogy ezek a diákok miért nem járnak konditerembe). Az elválaszthatatlan haver meg vasággyal lehet úgy ötven kiló, tehát ő a kanapé alá bújt, és úgy tolta felfelé a lépcsőn. Sajnálom, na, hogy nem fotóztam le őket cipekedés közben. Amikor helyére került a bútordarab, azonmód le is rogytak rá. A kicsi odáig volt meg vissza, Elválaszthatatlan nagyon tetszett neki, ami sok jóra enged következtetnünk (készüljünk szemöldökgyűrűre és a felkart borító tahiti stílusú tetoválásra). A fiúk gyorsan megitták az áldomást az új darabra, haraptak pár falatot, aztán mentek is.


Helyükre érkeztek az új házban tartott első összejövetel meghívottjai (lényegében a szomszédok, a könyvesboltost is beleértve). Filmnézés apropóján gyűltünk össze, A hatalom árnyékában című filmet akartuk megnézni. Előtte ettünk egy kis kolbászos krumplilevest, készen vett tésztából gyorsan kisütöttem hat pizzát. Közben valaki javasolta, inkább másik filmet nézzünk, de a többiek hevesen ellenálltak, mondván, ezért a filmért (is) jöttek. Betettük a filmet (az egyik szomszéd áthozta a kivetítőjét), majd 3 perc után (szegény Ryan Gosling épphogy csak túl volt a mikrofonpróbán) akik leginkább kardoskodtak a film mellett, kijelentették, hogy ez a film vacak, inkább beszélgessünk. Ezt tettük, hajnali kettőig.


Ma aztán ihletet kaptam, miután a múltkor hosszasan időztem és gyönyörködtem Levendulalány blogján. Úgy két és fél éve vettem egy felújításra váró bababoltot. Pergett róla a festék; úgy szét volt száradva, hogy esett szét darabokra. Akkoriban nekiálltam lecsiszolni, aztán jött a Milánóba költözés, és azóta egy dobozban várta a sorsát. Most újra nekiveselkedtem. Távolról sincs még készen, de ma már lehetett vele játszani. A karamella darabja hol 100 euróba került, hol egy forintba, és a boltos, Piroska néni megpróbálta rámsózni a párducát is két forintért. Mikor húzódoztam, kezdte feldicsérni: pedig ez a párduc még a kezét is szokta harapdálni, csak a körme koszos mindig, mert a sárban szokott turkálni, és hozza ám a szájában a gilisztákat... Hiszitek vagy sem, párducot nem vettem. 













2013. január 25., péntek

Lomtalanítás

A kicsi délután lefeküdt, én meg felkaptam az egyik dobozt, ami a költözés óta még érintetlenül áll. Láttam, hogy színültig van papírral; majd most átválogatom, megszabadulunk a kacatok nagy részétől, hajrá!

Lássuk csak. Első, ami kezembe akad, egy hatalmas kupac képeslap Írországból. Gratuláló sorok esküvőnk alkalmából barátoktól, kollégáktól. Gratuláló sorok kislányunk születése alkalmából barátoktól, kollégáktól. Búcsúztató sorok barátoktól, kollégáktól. További híradások és karácsonyi lapok barátoktól, volt kollégáktól. Férjem egy levele, épp csak megérkezett Írországba, és még a budai albérletbe küldte, a Toldy utcába... Micsoda emlékek! Egészen elérzékenyültem. Na jó, hát ezeket semmiképpen nem dobhatom ki, majd elteszem valami szép dobozba az egész kupacot úgy, ahogy van.


Életem eddigi legjobb munkahelyén, az írországi csokiboltban, a hivatalos karácsonyi lapon

Menjünk tovább. Egy boríték irodalmi zsengéimmel, még gimiben vetettem ezeket papírra... Hű, kedvenc regényhősöm soha meg nem született regényemből: Bíró Öcsi Pál Barcibányáról. Elragadó fickó; nézzem csak, miket csinált... Mindig megnevettet. Na, ez a boríték is marad, jó lesz rátalálni úgy újabb öt év múlva.

Két Magyar Nők Lapja 1943-ból (V. évfolyam!), áruk 80, illetve 90 fillér, címlapon őrgróf Pallavicini Edéné Gerliczy Ilona bárónő menyasszonyi ruhában. Hát ez ugye kincs, tegyük csak félre.


A gimnáziumi évkönyv... További irodalmi próbálkozások (kimondottan termékeny vagyok ahhoz képest, hogy soha nem jelent meg semmim) (na jó, a gimnáziumi évkönyvben például igen, de az nem ér). Palermói munkám során kapott levelek az iskolásoktól - ismét emlékek áradata; ezek is maradnak. Tinédzserkori szívfájdalmaim írásban kiöntve, saját magam által szarkasztikus stílusban megválaszolva. Hát ezt meghagyjuk, jól jöhet még az unokámnak vagy a pszichoanalitikusomnak, ha egy napon lenne (bár kétlem). Mi van még? A szicíliai zászló, ami Brüsszelt is megjárta velem, amikor az Európai Parlamentben a szicíliai régió képviseletében szólaltam fel egy konferencián. Egy fénykép, rajta egykori lakótársam, aki már nincs közöttünk. Egy füzet-napló; akkor vezettem, amikor a férjemmel megismerkedtem. És itt a doboz alja...

Na jó, vegyünk akkor egy másik dobozt...

2013. január 24., csütörtök

Náthásnapi utazások

Gyengélkedik a kicsi, itthon ülünk. Teázni-mézet enni nem hajlandó, tejberizzsel gyógyítja magát. Közben én az újonnan felfedezett oldalakat böngészem két orrtörlés között:

Klasszikus és modern alkotások a magyar- és világirodalomból hangoskönyv formájában:

A jövő farmja - erdőkert? Én nagyon szeretnék ilyet...



Az előbbin felbuzdulva egy elbűvölő blog:
http://www.erdokostolo.blogspot.com/


2013. január 20., vasárnap

Valami nagy-nagy tüzet...

Említettem korábban Petrarca egykori lakhelyét, és hogy az azt gondozó baráti társaság milyen sokféle programot szervez. Tegnap este Remete Szent Antal ünnepét tartottuk tűzzel, forralt borral, tánccal (ez utóbbit én vezettem). A szállingózó hóesésben, a sáros talajon görög, ír és moldvai dallamokra jártuk a körtáncot. Melegedtek az emberek... Sokan voltunk, pedig többeket eltántorított a havazás (mennyire eltávolodott az ember a természettől: hóesésben nem lép ki a házából...) A felnőttek egy-két tánc után megálltak; a gyerekek végig kitartottak, teljes szívvel átadva magukat annak az ősi örömnek, ami minden népünnep sajátja.  











 a parkban kis lámpácskák mutatták az utat a tűzhöz


a rossz dolgokat papírra írva elégettük a téllel együtt



video

video



2013. január 17., csütörtök

Mai meglepetés

A Facebookon a sok ocsú között azért gyakran lelni tiszta búzára. Ma reggel az alábbi vers bűvölt el:

Horváth István: Tornyot raktam
"Künn a jégfogú télsárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.
Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.
Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.
Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.
Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,
nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.
Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,
csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa.
A mező volt iskolája. A természet a mestere.
Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.
Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.
Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.
Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,
és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.
Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.
- Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.
Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,
majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.
Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.
Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.
Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.
Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!
Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.
„Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.
Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,
és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.
Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,
de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.
Látod, a csuszáék megvannak: újra lehet megint rakni.
Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!”
- A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.
Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot."
(Magyarózd, 1942.)

(A Magyar Kincsestár oldalán találtam, ők az Azok Az Erdélyi Fiúk oldalról kölcsönözték.)

Szintén a Facebookról, ismét Csutkaildánál láttam úgy egy hete, de azóta sem megy ki a fejemből (szívből köszönöm ezúttal is, Ilda!):

http://www.youtube.com/watch?v=5R48F4fvIjY

2013. január 11., péntek

Ámor és Psziché

Tündérek élnek körülöttem. Egy mesehallgató-jegyzetelő tündér már szólt, hogy feltétlenül nézzem meg az Ámor és Psziché-kiállítást, de a költözködés körüli hercehurca miatt (amit még el fogok mesélni) nem került rá sor. Ma aztán Ildikó-tündér a hóna alá szedett, és elvitt a kiállításra, mielőtt hétfőn bezárna.


kép innen

A Scalával szemközti Marino-palota előtt ilyen sor kígyózik, mióta csak megnyílt az ingyenes kiállítás. A Louvre-ból érkezett Canova Álló Ámor és Psziché nevű szobra, valamint Gérard Ámor és Psziché című festménye. A palota belsejét zöld padlószőnyeggel és zöld fénnyel egyfajta kertté varázsolták. Egykor a kertekben sétálva szórakoztatták egymást mesékkel a nemes hölgyek és lovagjaik; ma nekünk meséltek az idegenvezetők.
 
 
képek innen és innen

Psziché halandóként sosem nézhetett az isteni Ámor szemébe, különben menten szörnyethalt volna


Psziché neve görögül kettős jelentéssel bír: lelket ugyanúgy jelent, mint lepkét. Milyen meghitt, bizalomteljes, odaadó és elfogadó pillanat, amikor Psziché a lelkét lepkeformában Ámor kezébe adja...



 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
képek innen és innen

2013. január 10., csütörtök

Operettdélután

kép természetesen a Mágnás Miskából, innen
 
Azt szeretem a legjobban, mikor a kicsi hazajön az oviból, felkapja a Hófehérke-szoknyát, aztán betesszük a youtube-on a Gyere, te nímand-ot, és hajrá! Kézen fogva ropjuk. (Énekelnem szigorúan tilos, pedig ennyire azért nincs rossz hangom...) Az ebédlő ablakából rálátunk az egész utcára (csak remélem, hogy ránk viszont nem lát az egész utca, bár különösebben nem izgat; igaz, a múltkor az egyik szomszéd említette, hogy lát ám engem az ablakából - ki tudja, mire gondolt...) A nímand után jöhet a Csiri-biri kék dolmány, A jamaicai trombitás, aztán a Ha legközelebb látlak Kovács Katitól, meg a Pa-dö-dőtől a Fáj a fejem, és persze a Neotontól a Szombat este táncol... Aztán a népzenék, a sokác kóló, meg a legnagyobb kedvenc, a kihagyhatatlan erdélyi cigánytánc ("anya, mi cigányok vagyunk, mikor táncolunk?").
 
Az operetteket hallva rögtön otthon érzem magam, mindig szilveszterkor néztük a családdal az operettösszeállításokat, táncoltunk inunk szakadtáig. Miközben kettesben ugrálunk a kicsivel, lassan benépesül az ebédlő; anya, a tesóm és nagynéném is mind ott vadulnak velünk a parketten. S ha most még csak gondolatban is, bízom benne, hogy első adandó alkalommal tényleg megtöltjük az ebédlőt.
Országos digitális gyűjteményi katalógus készült a kárpát-medencei festett famennyezetekről és a templomi faberendezésekről.  Csodaszép...

http://nmimm-katalogus.hu/

2013. január 8., kedd

Kívánságlista helyett


Valami zűr van a számítógépünkkel; a Google Crome nem enged belépni a blogomba, az Explorer beenged, de nem hagy képet csatolni, a Firefox képet is hagy csatolni, viszont nem érzékeli a sorkihagyást, azaz ömleszti a szöveget. Gyanítom, ezzel nem fogok egyedül boldogulni...

Ez csak egy kis zárójeles felütés volt a bejegyzés kezdetén; nem erről akartam írni. Hanem arról, hogy mennyi szépséges dolog kerül a szemem elé nap mint nap, amik szeretnének felkerülni a kívánságlistámra. Amit nem is vezetek, merthogy ami igazán megfog, azt úgysem felejtem el, amit meg elfelejtek, az ugye nem is érdemes feljegyzésre. Ma valahogy kedvem támadt megörökíteni azt a két dolgot, amire az imént bukkantam a neten. Nem feltétlenül azért, hogy egy napon szert tegyek rájuk; inkább csak gyönyörködés végett. Ezért lett a neve Kellemtár - kívánság, birtokvágy nélkül. (Na jó, nem bánom, azért éppen el is fogadnám ezeket, ha muszáj lenne...)
Az első (ami valójában rögtön kettő) könyvmániás lévén nem is lehet más, mint könyv. A Cser Kiadónál jelent meg Selmeczi Kovács Attila és Tasnádi Zsuzsanna munkája, a Régi magyar mintakincs című kötet, valamint ennek egy naptárformátuma az idei évre.

A másik, ami ma ámulatba ejtett, az egy norvég származású hölgy, Astrid álomszép szőnyege:

A legjobban viszont annak örülök, hogy bár minden nappal új vágyak is születnek a régiek mellé, azért mégis az ajándékok vannak túlsúlyban. Azt hiszem, ez többet ér, mint egy hosszú, kipipált kívánságlista. 

2013. január 7., hétfő

Az év első receptje

A szilveszter estét a szomszédban töltöttük egy olyan tizenötfős társaságban. A festőművész nyolcvanon túl járó szülei szelíden üldögéltek a heverőn, és bájosan szurkapiszkálódva buzdították a zenészeket, hogy hangolják fel végre a gitárokat. Merthogy rögtönzött örömzenében volt részünk. A festőművész, a nemlátó énekesnő, aki talán több tucat nyelven ismer dalokat, meg a szicíliai zenetanárnő gitárt ragadtak, ez utóbbi kasztanyettákat, furulyát, csörgődobot és egy rakás ritmushangszert osztott szét a jelenlevőknek, és szóltak egész este a dél-olasz népdalok. A kicsi is örömmel részt vett, míg hajnali egykor el nem aludt az apja ölében a hangzavar kellős közepén. Éjfélkor levonultunk a ház elé egy fazék forralt borral, koccintottunk egyet a szomszédokkal és néhány arra járóval. Évek óta nem maradtam szilveszteri társaságban hajnal háromig. Az utolsó vendégek reggel hétkor mentek el.
Erről az estről származik az alábbi recept, ami egy hagyományos, ligur (leginkább Genova környéki) húsvéti recept. Szilveszterkor egy szicíliai hölgy készítette el. Éljen az olasz egység!
Torta pasqualina (Húsvéti torta) (sós)
Szerintem olyan 8 éves lehettem, mikor úgy befaltam anyukám frissen kisült, még meleg szilvás és diós, hájas tésztából készült batyuiból, hogy azóta nem csak hájas, de még leveles tésztára sem nagyon bírok nézni. Croissant-t és társait például csak konkrétan az éhhalál küszöbén fogyasztok, ha semmi más táplálékforrás nincs a közelben. Számomra ezért volt meglepő élmény ez a spenótos-ricottás torta; annyira ízlett, hogy azóta már itthon is elkészült (és szilveszter csak egy hete volt).
Hozzávalók:
1 csomag leveles tészta (boltit használtam)
hagyma
400 g spenót (én fél kilót tettem bele)
250 g ricotta
füstölt szalonna (Ízlés szerinti mennyiség, én olyan 15 dkg-t használtam)
4 egész tojás
parmezán
olaj a kenéshez
só, bors, szerecsendió
A töltelékhez a hagymát olajon aranyszínűre pirítottam, a spenótot ezen megpároltam egy nagyon pici víz hozzáadásával, fedő alatt, kevergetve. Kinyomkodtam, a levét lecsurgattam, majd elkevertem  a felkockázott füstölt szalonnával és a ricottával. Fűszereztem, majd a formába helyezett, kinyújtott leveles tésztalapra helyeztem a tölteléket. A fakanál nyelével körözve 4 kis mélyedést alakítottam ki a töltelékben egészen a tésztalapig, ezekbe beleütöttem a 4 tojást.


A tetejét megszórjuk parmezánnal, befedjük a maradék tésztával, és megy a sütőbe. A recept szerint 180 fokon fél órát kell sülnie; na most belőlem kitört a szófogadó kislány, meg a sütőm is csak két hete van meg, tehát még ki kell tapasztalnom, ezért aztán hagytam 180 fokon fél óráig, bár láttam, ez nem lesz neki elég. Valóban; ezt követően még fél órát kapott 200 fokon, és akkor sült meg. Szóval figyeljétek, mikor lesz a teteje aranybarna...

A hagyomány szerint ez a recept több, egymásra rétegzett hajszálvékony tésztalapból készült; állítólag volt olyan háziasszony, akinek sikerült 33 réteg tésztába csomagolnia a tortát, Jézus évei számának emlékére.
A recepthez pedig az égvilágon semmi köze, de ma olvastam Kemény István Búcsúlevél című versét. A bőröm alá hatolt...
Kemény István
BÚCSÚLEVÉL

Édes hazám, szerettelek,
úgy tettél te is, mint aki szeret:
a tankönyveid és a költőid is
azt mondták, hű fiad legyek.

Hű is voltam, fel is nőttem,
cinikus ember se lett belőlem,
csak depressziós, nehéz és elárult,
bezárt cukorgyár a ködben.

Őzek fáznak a szántáson
vagy egy kisváros, alig látom.
Ígértél nekem egy titkot, hazám, hogy
mi a fontos a világon.

Hogyha néha belekezdtél,
az se volt baj, hogy nem szerettél,
majd szeretsz mást vagy magadat, nem baj,
de egyszer csak öreg lettél.

Gonosz lettél, vak és régi,
egy elbutult idegen néni,
aki gyűlöletbe burkolózva még
ezer évig akar élni.

Nem kértél, hogy mosdassalak,
annyit se morogtál, hogy hagyjalak,
mint egy szőnyeg, feküdtél a semmin,
elárulni se hagytad magad.

Az én teám közben elforr,
nem vagyok az már, ki voltam egykor,
az életem nagy happy end nélkül is
véget érhet, mint egy verssor.

Azt játszod, hogy nem is hallasz,
túl nagy énfölöttem a hatalmad.
Hozzád öregszem és belehalok, ha
most téged el nem hagylak.

Amíg élek, úton leszek:
használni akarom a szívemet.
A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,
édes hazám, szerettelek.

2013. január 5., szombat

Hosszúra nyúlt szünet ismét; a csöndtakaró alatt rengeteg kis változás csírázott. Némelyikről szeretnék bővebben is írni az elkövetkező időszakban. Most csak egy röpke áttekintés az elmúlt év utolsó hónapjairól: volt egy rövid, de csodaszép látogatásunk Toszkánában; elindult egy pici mesecsoport, amelynek azóta barátságokat is köszönhetek; az oviban volt szüret és gesztenyesütés; a kicsi kipróbálta az agyagozást, valamint festeni járt; lezajlott a kilenc napos milánói kézművesvásár, ahol eladóként végig ott voltam; a kicsi bárányhimlős lett; megjelent a meditációs kártyacsomagom; elköltöztünk. Van mit mesélnem...
 
Ezt a köszöntőt Vass Zoltán kemenceépítő oldalán találtam a Facebook-on:
 
Újévi köszöntő
 
Eldöcögött már az ó-év szekere,
Ez a szekér sok-sok gonddal volt tele.
Pusztuljon hát nyikorogva-zörögve,
Búját-baját felejtsük el örökre.
Asztalunkon mindig legyen friss kenyér,
Jó anyámnak mosoly legyen két szemén.
S a Jó Isten, kit félünk és imádunk,
Áldja meg két szent kezével családunk.
 
Ninaci Aliz